Idézetek a kihűlt szerelemről
Minden híd ledől, és zuhan a mélybe a múlt, Úszni érte nincs erőm, és már te sem gondolod úgy, Ahogyan azt álmodtuk, belőled kijózanodni fáj, Késő már, késő már...
Csak egy szomorú dal vagy, mondandó nélkül.
Elkéstem, mégis itt vagy, korábban láttad meg, hogy a test a lábak nélkül már sehová sem megy. Elkéstem, mégis itt vagy, korábban láttad meg, hogy a kéz az ujjak nélkül már nem érinthet meg.
Nincs is annál kiábrándítóbb, miután a pasi kilép a lakásod ajtaján, lezuhanyozol, átöltözöl, áthúzod az ágyneműt és kinyitod az ablakot, hogy még a szaga is kiszellőzzön.
Onnantól, hogy beállt a teljes elhidegülés, teljesen mindegy, mit csinálsz, már semmi sem menti meg a házasságodat.
Nincs tragikusabb annál, mint amikor két ember, akik korábban szerették egymást és összeházasodtak, agyban, ágyban és lélekben is úgy elhidegülnek egymástól, hogy a válás mellett döntenek. Ezekben a helyzetekben mindenki sérül, főleg a szerencsétlen gyerekek, akik nem tehetnek semmiről.
Egy (...) kapcsolat minden, csak nem egyszerű. Az érzések, az indulatok idővel lecsillapodnak. Megváltoznak, átalakulnak. Ezért (...) nem mondhatom, hogy igen, még mindig szeretem vagy nem, már nem szeretem.
A beszéd nem ment meg egy haldokló házasságot.
Túl vagyunk egy hosszú filmen, Nem volt unalmas, csak túl komoly. Hiányzott belőle valami, Talán egy fintor vagy mosoly.
Féltem a pillanattól, amikor meglátlak. Akkor minden megváltozik majd. Többé nem együtt leszünk, csupán egymás mellett. Igen, így lesz. Tölcsér, melynek keskenyedő nyakán vagy te férsz át, vagy én.
Csak azt érzed, hogy egyre gyűlik köréd a csend és a hallgatás. Kínossá válik a beszéd és a magyarázat. A legjobb volna valahová észrevétlenül elmenni és csak sokkal később, utólag írni néhány sort. Talán elmenni valahová, csak azért, hogy ne kelljen magyarázgatnod és mentegetődznöd.
Az elgurult szavakat összeszedni fölösleges. Ha olykor kérdez is még rólunk bárki, a válaszaidban minden határozatlan névelő én vagyok.
Láttam, nem fértél a bőrödbe, felszedtelek téged elsőre. Mi voltunk a világon a legjobbak, ebből semmi nem maradt. Együtt éltünk tíz évet, őrzök rólad néhány fényképet. Ha szembejössz az utcán, nem ismerlek meg, nem talállak, nem is kereslek.
Egyedül maradtál, senki nem tudja, ki voltál, neked tudnod kell, az embered voltam én. Már hideg a kéz, a szemed nem lát, csak néz, neked tudnod kell, az embered voltam én - senki más.
A szerelmi állapot, az egy őrület, az ember folyton a másikra figyel. (...) Nem vagy tudatában, de szüntelenül a másikra gondolsz. Csak adsz, egyre csak adsz. Ami fárasztó, nem tarthat örökké. A legkisebb törésre csalódást érzel. Idővel persze megtanulod, hogy ezek a csalódások is benne vannak a pakliban, hogy nem lángolhatsz éjjel-nappal a szerelemtől. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor nem látsz, nem hallasz, amikor magadba fordulsz. Azt meghallod, hogy ezt a szemedre vetik, de hát mindegy, fáradt vagy. Ennek ellenére továbbra is adsz, csakhogy azt veszed észre, a másik néha nincs ott, hogy kapjon.
Facebook
Pinterest