Idézetek a kihűlt szerelemről
A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre; Amíg nem látta senki: volt, Ma látjuk már: de vége. Épp így: ha béna és süket És éjbe hullt a vágyunk, A holt szerelmek fényüket Még küldözik utánunk.
A szerelem valami sorsszerű. Szerelmesek vagyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk szeretni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerelmes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhalványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.
A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap mint nap újra álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom.
Mindannyiunkban él egy közös történet arról, hogy miként is kellene működnie a romantikus szerelemnek, és ez a történet meglehetősen egyértelmű. Valahogy így megy: ha sokáig tart, akkor igazi szerelem. Ha nem tart ki, akkor nem is volt az. Vagy így van, vagy valamelyikünk baromira eltolta.
Az elvesztett szerelem még mindig szerelem. Csak más formát ölt, ennyi az egész.
Mielőtt felállsz és elmész, szedd össze a bátorságod, és mondd el társadnak, mit érzel, anélkül, hogy megszégyenítenéd vagy hibáztatnád. Ezt a döntés meghozatala előtt tedd meg, hogy a másik félnek legyen alkalma hozzászólni és/vagy megoldani a problémát.
Amikor tiszteletlenül beszélsz egykori társadról, nem csupán őt kicsinyled le, hanem magadat is.
A szerelem nem tart örökké, az érzések olyanok, mint az időjárás.
A hét mérföldes nagy érzelem, a fuldokló szerelem (...) úgy tűnik el az ember életéből, mintha soha ott se lett volna.
Tudom azt, hogy neked néha fáj, Tudom azt, hogy valahol vársz még rám, Tudom azt, hogy nem mondtam mindent el, De nem veszíthetlek el.
Ha sikerülne felszabadítani elméd azon részét, amit erre a pasasra és az elcseszett házasságodra pazarolsz, kialakulna egy vákuum egy kapuval, tudod mit tenne az univerzum azzal a kapuval? Feltépné. Berontana rajta. Annyi szeretettel töltené meg, amiről álmodni sem mertél. (...) Azt hiszem, egy nap képes leszel rá, hogy befogadd a világot.
Az emberek nem tudják, milyen veszélyes időszak ez. Az álmos, téli, szerelmes kuckók után jönnek a vékonypaplanos hónapok, és a kánikula azt akarja, hogy ne ölelj többé engem éjjel.
Itt élünk ezen a gyönyörű bolygón, és mindenből olyan keveset adtak. Kevés az idő, hogy veled maradjak, hogy beszívjam jó mélyen magamba a párnán felejtett illatod. Hisz minden elpárolog innen szép lassan, minden érzés kéz a kézben vonaglik tovább az idő szélsebes expresszvonatán, és mi csak állunk a túlzsúfolt állomáson. Bénultan nézzük, hogyan tűnik el az egész addigi életünk, ami egykor a nagy szerelmet jelentette.
Úgy élek most is, mintha még jöhetnél viselkedem, gondolok magamra mintha meglenne a mi időnk valahol érintetlenül, biztos helyen egy felhő mögött, a párna alatt.
A házasságnak is tavasza van, melynek virága, a szerelem elhull.
Facebook
Pinterest