Péterfy-Novák Éva

A gyom csak nőtt, erős lett, és nagy, kiszívott a paradicsomból mindent, amit csak tudott. Dicsérte és dicsérte, hogy milyen csodálatos, erős és szép, de közben a lelke mélyén nem értette, hogy rajta miért nem piroslik már a termés, hol van az ő zamatos, piros paradicsomja?! Telt az idő, a paradicsomot fojtogatta a gyom, a levelei sárgulni kezdtek, nagy volt a felelősség, neki kellett táplálnia ezt a szegény gyomot, akit sajnált az a szerencsétlen, hogy nem tud termést nevelni. Aztán a gyom kezdett megváltozni. Elkezdte mondogatni, hogy egy kicsit sápadt vagy, te paradicsom, de hát nem is csodálom. Mondtam már, hogy nem így kellene a leveledet forgatni, hanem pont a másik irányba. De feleslegesen beszélek... Nem mondod komolyan, hogy nem látod, hogy az egyik termésed alul barna? Hiába mondom én neked, meg sem hallod, hogy sápadtabb vagy a kelleténél? Talán gyenge vagy, és nem bírod el a terméseid súlyát? Micsoda egy szánalmas, gyenge növény vagy te, paradicsom! Még azt a három szemet sem tudtad pirossá érlelni, ami rajtad csüng. Na jó, nekem egy sincs, de nézd, úgy tekeredem rád, hogy az emberek az fogják hinni, hogy én érlelem a terméseket, az enyémek, én vagyok szép és csodálatos, az én leveleim a legzöldebbek a világon! És a paradicsom egyre csak száradt, hiába locsolták. Mert nem kapott napfényt többé, nem kapott vizet többé, nem kapott szeretetet többé. Csak kritikát kapott, lesajnálást és utálkozást.

Amikor az ereidben szódavíz bugyog, amikor tíz centivel a föld felett lebegsz, amikor nem önmagad vagy, amikor elmerülsz egy világban, amikor semmi más nem érdekel. Nem, ez nem a szerelem. Ez az olvasás.

A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap mint nap újra álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom.

Néha az agyonidézett mondatokban is lehet igazság. Mert "az élet ízét csak a bolondok ismerik".

Szeretjük egymást, kimondhatatlanul. Tudjuk, hogy ami másnak nagy pillanat, az nekünk megmosolyogni való csacskaság. Mert mi itt vagyunk egymásnak örökre.