Idézetek a kihűlt szerelemről
Végül mindnyájan leszállunk a fellegekből, és lábunkat ismét megvetjük a földön. Kinyílik a szemünk, és észrevesszük a másik hibáit. Rájövünk, hogy személyiségének bizonyos vonásai bosszantóak. Némely szokása egyenesen idegesítő. Könnyen megsértődik és dühbe gurul, s ilyenkor durva szavakat használ, és mindent kritizál. Ezek a zavaró személyiségjegyek, melyek fölött a szerelem igézetében elsiklottunk, most előtérbe kerülnek. Eszünkbe jutnak anyánk szavai, és azt kérdezzük magunktól: "Hogy lehettem ilyen bolond?"
Mindig csak esetlen próbálkozásai voltunk valaminek, amiről azt mesélték, hogy szerelem.
Eltűnt időnkben mennyi révület! És mennyi szép remény zenéje benned! Hát mondd: ha most ez így veled nem megy, hogy is mehetne bármi nélküled?
Van ennél számonkérhetetlenebb formája is az elszakadásnak; - mikor még együtt fekszünk le, együtt reggelizünk, s talán még jobban is igyekszünk szeretni egymást, mint azelőtt. De mégsem ezen múlik. Egyszer csak jön egy nap, mikor egy táj kezd fölrajzolódni, (...) egy táj, ahová tudom, hogy csak a másik léphet be, hiába látom én is.
Ha van testi jele annak, hogy beleszeretünk valakibe - a remegés a gyomorban, a lélek hullámvasútja, - akkor annak is vannak testi jelei, ha kiszeretünk valakiből. Olyan, mintha rosta lenne a tüdőnk helyén, és nem kapnánk elég levegőt. A zsigereink keményre fagynak. A szívet apró, keserű gyönggyé zsugorítják az igazságszemcsék.
A válás sok esetben olyan, mint az öngyilkosság. A halni készülő sem meghalni akar, csak nem bírja tovább elviselni a szenvedést. Az elváló párok sem feltétlenül válni akarnak, csak nem tudnak úrrá lenni a fájdalmukon.
Nincs már hatalma felette. (...) A fiatalember legyőzte érzéseit, de az ő lelkének ez nem hozott vigasztalást, nem enyhítette fájdalmát. Ellenkezőleg, csak arra szolgált, hogy megértse saját szívét: soha nem érezte még ilyen őszintén, hogy szeretni tudná, mint most, amikor már hiábavaló minden szerelem.
Gyökerestül, véresen, mint egy bokorgyomot, úgy tépte ki ezt az asszonyt a szívéből. Elfelejtette.
Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj
A szerelem olyan, mint egy virág - még a legszebb is meghal.
Valahol még ma is szerethetjük egymást, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Úgy érzem, ebből még bármi lehet. Olyan a kapcsolatunk, mint egy alvó vulkán. Bármikor kitörhet és megindul a láva árja.
Még egyszer fogom más csókjainál Szemeimet lezárni: Majd ha ő is így csókol valakit, Csukott szemekkel, Mert engem nem bírt már tovább várni.
A hangulat olyan volt, mint az egynapos jég: a törékeny felszín alatt mély víz, mégis át kell kelni rajta, óvatos, tapogatózó léptekkel. (...) Kockázatos volt megpróbálni hidat verni fölé. Nem volt mit mondani, nem volt téma.
Zárt szobádba kopogtatok, csendedbe lépnék, nem tudok, szólítanálak, nem lehet, elrejtetted a lelkedet.
Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak fordított tükör Olyan a lelkünk, kér, marasztal Valakit, ki már nincs velünk.
Csak biztosítani akartalak a magam részéről, hogy nem fenyeget semmi, hogy valamikor fiatal, szinte serdülő koromban, őrülten szerettelek, de most már csak mulatok rajta, semmi sem maradt belőle, és ma már egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Kicsit mulatságosnak találom, mert valld be, hogy minden nagy szerelemben van valami megalázó és nevetséges.
Facebook
Pinterest