Idézetek a kihűlt szerelemről
Csak kongó visszhang s elnyűtt mondat foszlánya a Te nagy Csended.
Magányos sebekkel hajtom le a fejem, Por vagyok, pedig pár voltunk hajdan, ne feledd!
Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink. Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad tizenöt év dobogó szíve.
Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja. Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Sirály sikoltoz s kövek, ameddig ellátsz: lelki otthonunk.
Elhervasztottam. Mert nekem ő csak az a valaki volt, akire mindig számítani lehet. Akit elő lehet venni. Aki kéznél van. Aki fölveszi a telefont. Vigyáz a gyerekekre. Aki főz. Mint egy vesztapapnő, aki az általam keresett pénzből gazdálkodik, aki szépen elrendezi a körülöttünk lévő dolgokat, hogy minden rendben menjen, és közben sose panaszkodik. Sose láttam tovább az orromnál. Hogy meg akartam-e tudni valaha bármilyen titkát is? Soha semmit. Sose faggattam önmagáról, a gyerekkoráról, az emlékeiről, a bánatáról, fáradtságról (...), a reményeiről, a csalódásairól, az álmairól, semmiről. Érted? Soha. Egyszer sem. Nem faggattam semmiről. Nem is érdekelt semmi.
Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva.
Isten veled hát! A mi elmult, Örökre elmult: mért siratni? Lásd, engem épen az vigasztal, Hogy vígaszt semmi sem tud adni.
Nem az a vágy ég szíveinkben, Nem az a nap az égen. Nem az a május nyit virágot, Nem, nem ismerlek én sem!
Szivemből téptem ezt a dalt Hová képed van írva. Majd elmerengsz: Ő írta, ő! S fogod olvasni sírva... Dalocska, szállj tovább!
Ah elvirult! ah elvirult, A szív bimbó kora. S érzem, mi se találkozunk Az életben többé soha.
Volnék inkább a régi senki, Kinek nevét csak szájad ejti, S ne papiron, de kebleden Lelném meg rémed', szerelem!
Semmi sem érte, Félig sem érte, Mit az én életem Pazarolt el érte.
Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már azelőtt, hogy gondoltuk volna. Jóval azelőtt. És az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk is, ugyanaz az érzés már sose lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett.
A felhők fölött 3 méterrel c. film
A férfi szenvedélye, a legforróbb szenvedély is, előbb fellángol, utána kialszik, bármennyire is komoly a dolog. Bármilyen féktelen és lángoló szenvedély fogja el, egyszer eljön a pillanat, amikor csak hamut és romokat lát maga körül, és már nem is emlékszik rá, nem is érti, mi történt tulajdonképpen. A férfinál egyszer minden véget ér, egyszer minden, minden véget ér. Ezért a nő kénytelen magához kötni a férfit, ha meg akarja tartani, legalábbis otthonhoz és megszokásokhoz kötni úgy, hogy a férfi hálóba kerüljön, és azt higgye, hogy a háló széttéphetetlen, pedig az egész csak szemfényvesztés.
Facebook
Pinterest