Idézetek a hazáról
A vérem magyar, a gondolkodásom európai, az otthonom a Föld bolygó, a szeretetemnek pedig nincsenek határai.
A haza szűnik meg, ha megszűnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett.
Az embert ki lehet szakítani a hazájából, a hazáját azonban nem lehet kiszakítani az emberből.
Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital, Sebemre ír és bánatomra dal, Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem. Márvány, amelybe álmaimat vésem. Át egen, földön, folyón, tengeren, Rögön, hanton, koporsófedelen: Szeretlek mindhalálig, nemzetem!
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Az ember különböző helyzetekben különböző identitásait veszi elő. Ha kell, akkor romának vallom magam, ha épp arról van szó, akkor európainak.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba, Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, mily görbék s biztosak pályái az égnek. Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Ha az ember külföldre kerül, akkor tagadhatatlanul elveszíti a biztos pontokat az életében, amelyekhez ez idáig mérte magát; az embereket és a környezetet, amire támaszkodott, elveszíti a biztonságot adó komfortzónát, a burkot, amely előtte védelmezőén körülvette... elveszíti önmagát, hogy aztán idővel apró legókockánként lassan újjáépülhessen. Nehéz folyamat és nincs külső segítség, ebben csak magunkra számíthatunk.
Ha az ember külföldre költözik, utána már sosem lesz ugyanaz. Idegen vagy külföldön is (migráns), egy különleges, messziről jött lény, és a lelked mélyén idegenné válsz otthon is, mert más szemmel nézed már a dolgokat, mert kinyílt a világ előtted.
Vannak városok, amelyek mindörökre becsomagolt dobozok maradnak, megoldatlan rejtélyek, még az állhatatos utazók sem fejthetik fel titkaikat, mert meg sem érzik azokat. Az ilyen városokat senki sem értheti meg igazán, csak akik a falai közt születtek.
Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyűgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szűk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját.
Ha kilépsz az ajtódon, átléped a küszöbödet, magad mögött hagysz mindent, senki leszel. Senki.
Egy ember élete (...) szilárdan kell hogy gyökerezzen a szülőföldben, hogy magába szívhassa a gyengéd szeretetet a táj és az ott élők szorgos munkája iránt, a tájat betöltő hangok és az övéi beszédének jellege iránt, hogy első otthona soha semmivel össze nem téveszthetően ismerőssé váljon, ha majd kitárul számára a világ.
Menni vagy maradni? A szívem mindig visszahúz. Csak élni kéne hagyni, de országomban lettem túsz. Menni vagy maradni? Kérlek, légy, ki visszahúz! Én szeretnék maradni, de nem bírok el ennyi súlyt.
Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökereket. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre.
Facebook
Pinterest