Idézetek a hazáról
Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sírlakához, S gyújt régi fénynél új szövetneket. S ha a jelennek halványúl sugára: A régi fény ragyogjon fel honára!
A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll átírni.
Bolond és helytelen elesett katonáinkat gyászolni. Inkább meg kellene köszönnünk Istennek, hogy mennyien élünk még.
Engem ide kötött minden, a gyermekkor, a barátok, az újpesti utcák és a Megyeri úti stadion. Most megkérdezhetné bárki, hogy nem bántam-e meg ezt a hűséget. Nyugodt szívvel állíthatom, nem.
Minden ország kultúrája lengje körül a házamat. De egyik se szakítson el szülőföldem talajától.
Mint a villám tépte, magányos fenyő, Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő, Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér, Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél.
Mint a leszakított, haldokló virág, Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág, Mint porba hullott mag, mi többé nem ered, Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled.
Hideg télben, az esti szélben A szó megszakad, benned ragad A fenyő színe, a kenyér íze, Az ősök dala, a szíved szava, A szülőföld hív haza.
Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám.
Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem.
Légy híve rendületlenűl Hazádnak, oh magyar: Ez éltetőd, s ha elbukál, Hantjával ez takar.
Egy csomó ember jár-kel az utcán. Egy csomó ember ÉL az utcán: történnek vele dolgok, ő reagál rájuk, itt-ott hozzátesz valamit a hangulathoz maga is. Otthon van.
És te Magyarország, édes hazám, a pálosokkal együtt növekedsz és velük hanyatlasz.
Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar.
Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.