Idézetek a hazáról
E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.
A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.
Ha mind elmegyünk, senki földje lesz a földünk, bárki magáénak mondhatja. A népnek ott kell maradnia a földjén. Csak akkor tarthatja magát népnek, csak akkor marad övé a föld. És csak akkor lesz hová visszatérniük azoknak, akik elmentek.
Ez a föld a bőrünkben van. A sónák szerint az a vér festi ilyen vörösre, amit ezért a földért kiontanak. Ez a hazánk. Sose fogsz elmenni innen.
Hazára minden embernek szüksége van, persze nem olyanra, amilyennek a primitív, melldöngető hazafi képzeli, olyanra sem, mint a vallásé, vagyis holmi túlvilági haza bágyatag ízelítőjére, nem, az embernek olyan haza kell, ahol talaj, munka, barátság, pihenés és szellemi befogadóképesség egyetlen természetes, kiegyensúlyozott és rendezett egészet, sajátos és egyéni világmindenséget alkot. A haza legjobb meghatározása: a könyvtár.
A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is.
A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot.
Megmondjam, hogy én mit akarok?... Nem akarok mást, csak büszke akarok lenni az anyanyelvemre, és az ablakon kinézve azt a tájat akarom látni, amit ismerek és szeretek. Akár a vadvirág: ott akarok nyílni, ahova tartozom.
Bármerre is tartson az életed, mindig kell hogy időt találj arra, hogy valamit visszaadj, visszaadj a közösségnek, az államnak vagy az országnak, ahol élsz.
Csodálattal tölt el engem a természet, Bár nem minden évszak vonzza lelkemet: Búra hangol a tél sívó pusztasága, Míg örömre gyújt a zengő kikelet; Ámde még a tél is, ha itthon borul rám, Idegen tavasznál kedvesebb nekem, Mert én a hazámat, szép Magyarországot, Az egész világnál jobban szeretem!
Tudjátok-e, mi a haza? Erdő, mező, berek, liget, A mormoló habok közül Ránk mosolygó tündérsziget, Kárpátoknak büszke bérce. A Tisza és Duna tája, Minden kicsi rögöcske. Árpád vére hullott rája. - Bárhová visz szerencsétek, Ezt a hazát szeressétek!
A magyarságban nem tudom, hogy honnan van ez az erő, a magyarság eltaposhatatlan. Ez több évszázados tapasztalat. A magyar nem birkanép, hanem hihetetlenül türelmes és rugalmas. Megtanult alkalmazkodni az idegen érdekek kijátszásához.
Mert ideszülettél így hát itt maradsz a világra mely körülvesz csak magyarul van szavad.
Mindenkinek megvan a maga Trianonja, Erdélye, lecsatolt, elvett, elvesztett nemzetrésze, de ez sovány vigasz (...). Minden történelmi adat, minden háború, minden békekötés, minden elvesztett és megnyert ügy mögött, és minden centiméter kiigazított határ mellett emberek vannak. Emberek, akik élni szeretnének, és azt akarják, hogy egyszer majd a szülőhazájuk földje fogadja be őket.
Ne félj, ne szégyelld szeretni a hazát! Ma a világpolgárság a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy "vad magyar", mint "szelíd hazafi". Mennél jobban szaporodnak a szelíd hazafiak, annál inkább lesz szükség a vad magyarokra.
Facebook
Pinterest