Idézetek a hazáról
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Itt pillantottam meg a napvilágot, s mindenemet neki köszönöm.
Meghalni a népért igen nagy áldozat. De élni a népért annál is nagyobb áldozat.
A hazafiság a hited, hogy ez az ország különb mindegyiknél, mert te ide születtél.
Szeresd a Te népedet, nemzetedet, jobban mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Tiszteld otthonodat s a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta!
Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, véges végtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcra nem elég erősnek.
A veszteségeket nehezebb volt elviselni, ha az embernek nem volt hazája.
Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted. Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.
Csak a vér s a nyelv tudja összetartani az embereket s a közös múlt emléke. Ha ez megszűnik, fölbomlik a világ.
Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított. Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.
Ne csak merengjünk a múltnak dicsőségén, ne védelmezzük az eltűnt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapítsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek, s szegezzünk fegyvert, éleset és súlyosat, az ellenség ellen.
A szerelem a legdörzsöltebb madárkát is visszahúzza a fészkébe... az állam javára és híveinek örömére.
Az ember hű kell maradjon önmagához és a múltjához akkor, amikor a hűség már csak a múzeumokban található.
Lőpor-szagú ködök lepik a jövendőt és a hazámat. Fehér itt is a nyírfa kérge, pillangó jár a gyöngyvirághoz. S mégis: minden virágharanggal, illattal, színnel, fénnyel, hanggal a régi erdő húz magához.
Mint a fecske, repülj messze földre, Színarany szárnyú gondolat, repülj el! Rég nem látott hazámba kerülj el, Vár a hőn szeretett szép otthoni táj! Üdvözöld várunk száz ősi tornyát, Nézz az áldott, az egykor oly virágzó völgybe! Tudd meg bús földünk szánalmas sorsát, Ó, az emlék, hogy kínoz, hogy fáj!
Facebook
Pinterest