Idézetek a hazáról
Vannak, akik az életüket áldozzák a hazánkért, az a minimum, hogy feláldozzuk az időnket és tehetségünket, ami olyan, amilyen.
Az ember ragaszkodhat a hazájához anélkül, hogy azt állítaná: másutt mindenhol alacsonyabb rendű csürhe él. De minél több embert kapott el ez az esztelenség, annál inkább veszélybe került a béke.
Hazánkat persze, bárhová sodorjon is a sors, soha nem fogjuk elfelejteni, és nem is szabad elfelejtenünk, mert minden, ami ott történik, és ami megtörtént, végtelenül nagy jelentőségű az életünkben. De tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a Föld valamennyi lakójára is érvényes, arra a sok-sok emberre, akiről semmit nem tudunk, és soha nem is fogunk tudni.
Isten és Haza legyőzhetetlen páros, ők tartják az elnyomás és vérontás minden rekordját.
Én Magyarország férfias felvirulása után sóvárgok. Minden, bármi hasznos legyen is egyébiránt, mi e végcélhoz nem vezet, nem közelít, nem elégíti ki lelkem szomját.
Sokféle festői táj van a világon a Niagarától a gyergyói tisztásokig. De azt a festői tájat a legnehezebb szó nélkül hagyni, amelyhez küzdelmeinkkel kapcsolódunk. Ahol örökké reménykedünk, ahol sokszor csalatkozunk, de ahol újrakezdünk mindent. Ahol van erőnk újrakezdeni mindent. Ahol születtünk.
A föld, ha táplál, mindenütt hazánk lehet.
Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség.
Tényleg csak engem zavar, hogy bármerre indulok. Északnak, nyugatnak, délnek vagy keletnek fordulok. Által a "gúnyhatáron", ugyanúgy otthon vagyok, csak halkabban kéne mondjam, nehogy meghallják "azok".
Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.
Boldogasszony, ezer évig Édesanyánk voltál, Eleink, ha hozzád sírtak, Hozzájuk hajoltál: Száz ostorral ostorozzon, Csak ez egyért, Boldogasszony, A jó Krisztust kérd meg: Négy-víz-parton, három-hegyen Mindörökké magyar legyen A máriás ének.
Széles a Föld, magas az ég, Mérföldes csizma sem elég. De egy csepp föld vár mindig rám: Ez itt az én hazám.
Hazádnak rendületlenül légy híve mindenütt, Ha bántanak is, és ha néha tényleg szíven üt, hogy Lehetne úgy is, ahogy kellene, Ha megharagszom is, mindig érte, nem ellene.
Hírt sem hallok már felőled, Erdős, völgyes szép hazám! Most, hogy távol vagyok tőled, Most szeretlek igazán. Azt a völgyet, azt a bércet Soha nem feledhetem, S kél szivemben vágyó érzet: Hogy zokogjak kebleden! Semmi, semmi ki nem pótol, El nem mossa képedet; Kérdem a sebes folyótól: Mért hagyott el tégedet? Kérdem a szálló madártól: Tán kiszáradt a berek, Hogy tőled ő is elpártol, Mint a hűtlen emberek?
Mindnyájan naponta átéljük a teremtés csodáját. De mivel megszoktuk: ennek tudata nem árasztja el a bensőnket. Lehet, hogy ifjúkorunk, mely csupa elvágyódás volt, később az emlékezetben megszépült: de az öröklét forrása buzog belőle, és mindazok rejtett hangja, kik előttünk éltek és szenvedtek ugyanott. Ezért, még ha távol is élünk szülőföldünktől, az emlékek tovább gyarapítják lelki nedveinket, táplálnak minket, mint gyümölcsfa törzsét. Ez a halottak szörnyű ereje, másíthatatlan és írhatatlan hajtásokat fakaszt életünkbe, új gyümölcsök nőnek belőlük életünk fáján.
Facebook
Pinterest