Ágh István

A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is.

Amikor a tévét bekapcsoltam, lekapcsoltam saját magamat, s amikor a műsor befejeződött, én még nem lettem önmagam, betolakodott álmomba is. A rádióm hallgatott félreeső sarkában. A könyvek nyitatlanul emelkedtek asztalomon. Helyettük irodalmi másodlagosságok, nagyszerű művek halszálkává kopasztva, megrágott és kiköpött húsdarabokkal. S ami jó volt, azt sem gondolhattam végig, kioltotta a következő műsor.

A véleményt a legprimitívebb válasznak tartom, hiszen megelőzi a gondolkodást, és műveltséget csak gondolkodásból lehet teremteni, és fordítva. Ha elvesszük a gondolkodási lehetőségeket és alkalmakat, akkor csupán informált, izolált egyedek társadalmát teremthetjük meg.

Ha nem ismerem szülőföldem fáit, madarait, ember-lakóit, ha nem tudom elképzelni azt a földet, amelyen állok, úgy, hogy közben halljam a szekerek zaját, érezzem a régi nyár melegét, a verejték, a vér és nászi test szagát, akkor még fölfújatlan léggömb sem vagyok, csak pötyörödött mása a szélfújásban. Olvashatok, ha nem sírom el magamat a szomorúságon, és nem tudok fölmosolyogni belőle. Hiába minden újságrendelés, könyvtári adat, klub-belépő, ha csak elfelejtem miatta magamat és a világot. A műveltség okos ébrenlétem fönntartója legyen és ne altatóm!

Megkönnyebbült lélekkel fogadom a naptári öregkort, ezt is megértem annyi kétség, baljóslat ellenére, már nem fújom Szilveszter éjjelén, révült ördögűző, a papírtrombitát, ám azt se firtatom, hogyan s mitől vészeltem át az önpusztító időt, a heveny és idült bajokat, s miféle hajlam, kedvező csillagok következtében.

Karácsony este van. Manók és mókusok csöngettyűznek ezüst dióval. Te itt állsz álmaim között díszítve aranyozott útravalóval.

Édesanyám, virágosat álmodtam, napraforgó- virág voltam álmomban, édesanyám, te meg fényes nap voltál, napkeltétől napnyugtáig ragyogtál.