Idézetek a halálról
Szeretném hinni, hogy ha meghalok, valamiképpen mégis tovább élek, lényem gondolkodó, érző és emlékező része tovább létezik. Bármennyire is szeretném azonban ezt hinni, a halál utáni életet kinyilatkoztató kultúrák ősi és világszerte elterjedt tanítása ellenére semmi olyasmit nem tudok, ami arra utalna, hogy ez több lenne hőn óhajtott vágyakozásnál.
Megöregszünk, és már nem harcolunk tovább. Aztán meghalunk.
Mi lett azzal a pillanattal, amikor az ember először vett tudomást a halálról? Mert volt egy olyan pillanat, gyerekkorodban, amikor először ébredtél rá, hogy nem tartasz örökké. Megrendítő lehetett - beleéghetett az ember emlékezetébe. És mégsem tudok rá visszaemlékezni.
A halál olyan végállomás, ahonnan nincs visszaút. A klinikai halál azért mégsem "igazi" halál, a klinikailag halott ember nem olyan "nagyon" halott. Akkor viszont honnan tudhatjuk, hogy a halálközeli élmény a halálra, s nem magára a haldoklásra jellemző?
Nem egyformán félünk a haláltól. De ez így pontatlan; mindenki mástól fél a halálban. Van, akit a testi szenvedés rémít, és van, akit a folyamatosság visszafordíthatatlan megszűnése. Hogy többé nincs van és lesz, csak volt, és ennek a voltnak a tudata is megszűnik. Azt hiszem, ez az elviselhetetlen. Hogy a többi marad - mind a maga léptéke szerint -, de te nem.
Haldoklom? Maga a gondolat nevetségesnek tűnik. A halál az öregeknek való meg a felfúvódott hasú afrikai árva gyerekeknek, meg az apukáknak, akiket elgázol egy autó, amikor rosszkor, rossz kereszteződésben bicikliznek. Nem pedig huszonhét éves nőknek, akik épp most mentek férjhez, és gyerekeket szeretnének, és fittek szeretnének lenni meg egészségesek, és egy picike fájdalomra sem vágynak.
Egy rákos diagnózis különösen nagy stresszt jelenthet, de én úgy látom, az egész valójában nézőpont kérdése. Úgy értem, mind meghalunk, nem igaz? Lehet, hogy ma este kisétálok innen és elüt egy busz. Komolyan, senkinek sincs hatalma a fölött, hogy mikor hal meg, és ez az, ami igazán ijesztő benne, nem? Az irányítás elvesztése.
A túlélésben legnagyobb szerepe a szerencsének van.
Civilizált társadalmunkban minden ember (...) olyan igazságtalan harc megvívására kényszerül, amelyet törvényszerűen el fog veszíteni. Azt ugyanis a véges élet vívja a végtelen idő ellen.
Mi az értelme ennek az egésznek, ha az értéked egyre csökken, és végül elkerülhetetlenül megérkezel az élet kijáratához, amelyen áthaladva mindent, amit valaha szerettél és birtokoltál, elveszítesz?
Nincs annál szomorúbb az irodalomban, mint amikor valaki egész életében nyomorog, esetleg ki is végzik, halála után pár évtizeddel viszont emléktábla jelzi, ha megállt valahol egy kerítés mellett pisilni. Nekem most van szükségem arra, amit a kulturális élet nyújthat. Halálom után nem tudok mit kezdeni vele.
Minek meghosszabbítani a halódást, amikor úgyis csak halál következik rá?
Csak akkor tudjuk meg, mikor meghalunk, mire is születtünk.
Jobb egy szenvedély hevében a másvilágra jutni, mint szaporodó, unalmas évek súlya alatt elhervadni.
A szeretteink nem hagynak el minket. Egyszerűen csak eltűnnek a szemünk elől egy időre, de várnak ránk... az árnyékok között.
Facebook
Pinterest