Idézetek a halálról
Életünkben csak egyet tudunk bizonyosan, azt, hogy meghalunk - s már ez is vigasztaló.
Azt mondogatjuk, hogy soha nem tudhatjuk, mikor jön el halálunk órája (...), csakhogy ezt a pillanatot homályos távolságban látjuk magunk előtt, eszünkbe sem jut, hogy bármiféle kapcsolata lehetne ezzel a nappal, ami elkezdődött.
A halál csak annyi, mint elfújni egy gyertyát.
Talán egész életünkben ezt keressük: a legmélyebb gyászt, mert mielőtt meghalunk, végül magunkra maradunk.
A kórházban a haldokló magányos. Számos gép, műszer csatlakozik testünkre. Nincs körülöttünk szüntelenül szorgoskodó hozzátartozónk, aki néhány kedves szóval odalép hozzánk, letörli a verítéket homlokunkról, fájdalomcsillapítót ad, elbeszélget velünk, eltereli figyelmünket a jelenről. A kórházban az ügyeletes ül a nővérfigyelőben, és szemével a műszerek jelzéseit követi. Többnyire csak akkor megy a beteghez, ha hívja, vagy az állapota rosszabbra fordul. Az elmúlás mechanikus, gépies lett. Elembertelenedett, akár világunk jó része.
Az élet is kötelező, épúgy, mint a halál. És ha már kötelező, próbáljuk tűrhetővé tenni.
Fennmarad majd belőlünk valami, egy megfakult fénykép, egy hajtincs, néhány ujjlenyomat, néhány szétszóródott atom a szoba levegőjében, ahol az utolsókat lélegeztük, ám ezek egyike sem mi leszünk majd, nem azok, akik vagyunk és voltunk - nem más ez, mint haló por.
Az öngyilkosságnak gyakran a hátramaradottak életének megkeserítése a célja. A depressziós betegek gyakran úgy érzik például, hogy a szüleikkel szembeni bosszú egyetlen kellőképpen kielégítő formája az öngyilkosság.
A második legrosszabb érzés a világon az, amikor a tested felismeri, hogy újra harcba kell szállnia az életéért. Az izmok sorra görcsbe feszülnek, kiver az izzadság, bűzleni kezdesz (ezt szerencsére éppen akkor senki sem veszi észre), a gyomrod az alsóbb vidékekig süllyed. A legrosszabb érzés viszont az, amikor a tested felismeri, hogy vége a harcnak. Az izmaid elernyednek, a fejed lüktet, tovább verejtékezel, és, ó, igen, felfigyelsz a bűzre.
Ha mindenképp meghalok, azt szeretném, ha én dönthetnek a módja felől.
Bár tudjuk, hogy vár a biztos vég, mégis mindig számon kérjük, ha elérjük.
A tárgyak az embernél maradandóbbak, a történetek nemzedékről nemzedékre szállnak. Az ÉN - az elmúlás.
A jó halál önmaga jutalma.
Annyira félünk a halálról beszélni, hogy inkább hagyjuk az embereket csendben meghalni. Jó dolog nyíltan megbeszélni a dolgokat.
Az utolsó szó, amit Jézus mondott: "elvégeztetett". Na most, isten fiaként, valószínűleg tudta, hogy közeleg a vég, és volt esélye átgondolni, mit is mondjon. A többségünknek nincs meg az a luxus. Mikor jön a halál, az egy meglepetés, és improvizálnunk kell.
Facebook
Pinterest