Sándor Anikó

Mily különös ez a felfoghatatlan, de kétségtelenül létező törvény: a gondolatok ereje az anyagi világban!

Fiatalon a legtöbbünktől nem áll távol a lázadás, csak aztán később sajnos belesavanyodunk a megszokásba. Nem arról van szó, hogy nem kell felkészülni az életre, hogy nem kell diplomát szerezni. A hiba akkor kezdődik, amikor az ember elhiszi, hogy az, ami társadalmilag elismert, az akkor is úgy kell, hogy maradjon, ha ő maga beledöglik. Amikor elhiszi, hogy kívülről mondhatják meg, hogy neki hogyan jó az élet.

A legfontosabb, hogy a saját életeddel kapcsolatban ne higgy senkinek, csak saját magadnak! Ne törődj azzal, mit várnak el tőled, mit gondolnak rólad, és mi a társadalmilag elfogadott. Alakítsd úgy az életedet, ahogy te jónak látod! Mindent tudsz! Nálad jobban rólad senki sem tud semmit.

Soha, de soha nem szabad feladni, mert igenis vannak csodák. Csak eléggé kell hinni bennük, akkor is, amikor a vágyott végeredmény reménytelennek látszik.

Hívő ember vagyok, pedig sose járok templomba. És tudod, miért? Mert nem hiszem el, hogy a hit és a vallás szinonimái egymásnak. A hívő ember Istent szereti, a vallásos az egyházát. A hit belülről jön, a vallás kívülről. A hit belső késztetés, a vallás tradíció.

A szeretet a leghatékonyabb fejlesztési módszer.

Jó férjem van, szép, okos kislányom, remek diplomám, szerető szüleim. Sikeres ember vagyok. Az utóbbi időben befészkelte magát a fejembe a kételkedés, hogy tényleg sikertörténet-e ez, nem inkább kudarc... egy hang folyton azt suttogja odabent, hogy nem a saját életemet élem, hanem másokét. Azt hiszem, igaza van. Jó lenne letenni ezt a csomagot, amelyben ráadásul nem is tudom, mi van, csak azt érzem, hogy elviselhetetlenül nehéz. Szeretnék megszabadulni valamitől, de nem tudom megfogalmazni, hogy mi az. A magam életét élni, anélkül, hogy el kellene veszítenem azokat, akiket szeretek.

A két pontot összekötő úton végigmenni csak úgy lehet, ha van start, és van cél.

Bolond, bolond öregedő férfiak! Azt hiszik, hogy egy fiatal nő visszaadhatja az ifjúságukat.

Az ígéret az egyetlen dolog, amit vissza lehet vonni következmények nélkül.

Fogoly vagyok a garázsban, a házban, az országban és az életemben. Nem kétséges, hogy valahol, az életem valamelyik fontos útelagázásnál nagyon eltévedtem. Hogyan fogok ebből a kelepcéből kiszabadulni?

Az ember végül mindig a csodákban reménykedik.

Létezik, hogy az embernek egy zarándoklattól megforduljon a sorsa? Hogy huszonnégy óra alatt megváltozzon, ami évek óta nem tudott? Miféle csoda kell ahhoz, hogy rendbe jöjjön az élete, ami vakvágányra került?

Legtöbben milyen nehezen változtatnak azon, amiről pedig régen tudják, hogy nincs értelme. Azért, hogy ne kelljen lépni, inkább magukat is félrevezetik. Kapaszkodnak a biztos rosszba, mert a bizonytalanság megrémíti őket. Titokban sóhajtoznak csak: "Nem bírom tovább..." meg: "Egyszer úgy elmegyek!" - aztán mégsem tesznek semmit. Az afféle néma sikolynak a legtöbben nem tulajdonítanak jelentőséget, hiába ez az ember legőszintébb belső hangja, amit nagyon komolyan kellene venni.