Colleen Oakley

Ha rákról van szó, az emberek a hepiendet szeretik hallani, nem az unalmas részleteket.

Az orvosok olyan megközelíthetetlenek, mint a celebek. Lehet beszélni az asszisztensükkel, akikkel akár időpontot is lehet egyeztetni, mikor a színük elé járulhatunk, de nem lehet csak úgy felhívni őket, mikor az ember gondol egyet.

Csak egy dolog lehet rosszabb annál, hogy rákos vagyok, ez pedig az, hogy el kell mondanom az embereknek. Nem is annyira a közeli családtagok okozzák a fejtörést - például egy anya, aki olyan fékezhetetlenül zokog, hogy azt hiszed, ettől a puszta erőfeszítéstől is elájul. Inkább az ismerősöknek, a munkatársaknak, a szomszédoknak, a fodrászodnak, na, ők azok, akiknek a legrosszabb elmondani a hírt.

Haldoklom? Maga a gondolat nevetségesnek tűnik. A halál az öregeknek való meg a felfúvódott hasú afrikai árva gyerekeknek, meg az apukáknak, akiket elgázol egy autó, amikor rosszkor, rossz kereszteződésben bicikliznek. Nem pedig huszonhét éves nőknek, akik épp most mentek férjhez, és gyerekeket szeretnének, és fittek szeretnének lenni meg egészségesek, és egy picike fájdalomra sem vágynak.

Amikor tornádó pusztít valamelyik lapos közép-nyugati városban, a hírekben megjelenő képek közt mindig van legalább egy, melyen egy épen maradt, érintetlen ház latható - egy ház, amelyen nem fogott a pusztítás -, míg a környék többi házából csak faforgácsok maradtak a felismerhetetlen törmeléken kívül. És a mozdulatlanul álló ház több szempontból sokkal megrázóbb látvány, mint a többi, ami összedőlt. A ház, amely mellett több száz ember haladt el nap mint nap szinte úgy, hogy észre sem vették, most meg egyik napról a másikra csodálat tárgyává vált még akkor is, ha - vagy talán pont azért, mert - maga a ház semmit sem változott.

Az ellentétek nem vonzzák egymást. Pusztán csak kulturális beidegződés az az elképzelés, mely ennek ellenkezőjét állítja, semmi valóságtartalma nincs, akárcsak annak a babonának, hogy aki vizes hajjal fekszik le, megbetegszik.

Egy rákos diagnózis különösen nagy stresszt jelenthet, de én úgy látom, az egész valójában nézőpont kérdése. Úgy értem, mind meghalunk, nem igaz? Lehet, hogy ma este kisétálok innen és elüt egy busz. Komolyan, senkinek sincs hatalma a fölött, hogy mikor hal meg, és ez az, ami igazán ijesztő benne, nem? Az irányítás elvesztése.