Idézetek a halálról
A valóság vékony jég, de a legtöbben egész életükben elkorcsolyáznak rajta, és csak a legeslegvégén szakadnak be.
Ahhoz, hogy megértsük a halált, a születést kell néznünk. (...) Míg a méhben vagyunk, abban a létezésben élünk, igaz? Fogalmunk sincs róla, hogy a következő életünk csupán centikre van. Talán a halál ugyanolyan. Talán csak a következő élet. Néhány centinyire.
Mind egyedül halunk meg, nem? Akiket szeretünk, nem tarthatnak velünk.
A való világban minden egyes kis kockázat összeadódik és csökkenti a várható élettartamodat. Ha hegyet mászol, motorozol, a csőcselékkel lógsz, a saját kisrepülődet vezeted, abszintot iszol, cigarettázol és csütörtök éjjelente parkourozol, a várható élettartamod jelentősen csökken, még ha önmagában egyik tevékenység sem jár számottevő veszéllyel. Az ismétlések a kis valószínűségű eseményekkel kapcsolatos paranoiát - még azt is, ami elsőre "betegesnek" tűnik - tökéletesen racionálissá teszik.
Biológus számára az élet természetes része a vége is, ebben sem különbözünk a velünk együtt élő sok tízmillió fajtól, de az ember kreatív lélek és képes a természetes halált felnagyítani, valami elképesztően egyedi végzetté torzítani. Jobb, ha tartózkodunk ettől.
- Amikor az emberek meghalnak, a lelkük a mennybe kerül, de csak egy kis időre. Akkor látják a régi barátaikat meg ilyesmi, hogy emlékezzenek a régi időkre. De úgy gondolom, egy idő után elkezdenek a földi életükön tűnődni, hogy jók vagy rosszak voltak-e, meg hasonlók. Aztán újra megszületnek kisbabaként. - És ez miért jó nekik? - Mert kapnak még egy esélyt, hogy jól csinálják a dolgokat (...). A lelkük jóváteheti, amit elrontottak.
A halál utálatos, félelmetes, de lényegében izgalmasabb minden egyébnél.
A temetőben az a vigasztaló, hogy ők halottak, ellentétben velem. Valaha emiatt bűntudatom volt, de ma már nincs.
Ha egy élet véget ér, minden véget ér: szerelem és bátorság, tudás és emlékezés.
Nem olyan nagy ügy meghalni (...). Nem az, ha az ember már élt.
Szívesen gondolunk úgy a halálra, mint az egyenlőség bajnokára. A halált senki sem kerülheti el: sem a koldus, sem a királyfi, sem a hajléktalan, sem Mark Zuckerberg. Mindenki meghal. Viszont a gazdagok, ha el nem kerülhetik is a sorsukat, az adatok tanúsága szerint manapság már egész jól el tudják napolni a dolgot.
Roppant hatalmasak vagyunk, mérhetetlenül gazdagok élettapasztalatokban, ismeretekben, emlékekben és emberi kapcsolatokban. De amikor kilépünk innen, mindez széttöredezik, eltűnik, és elfelejtődik.
Embernek lenni ilyen: volt egyszer, hol nem volt... és aztán eljön az éjszaka!
Arra ítéltettünk, hogy szinte egész életünket végigkísérje a bizonyosság, hogy ezt a sok csodálatos dolgot, amit megtapasztalunk - a szárazföldet felfoghatatlanul sok életformájával, a tengert milliárdnyi különböző életformájával és a csillagos eget felettünk, a sok milliárd fényévvel odakint a világűrben, aminek megfejtéséről csak álmodozhatunk -, arra ítéltettünk tehát, hogy ezt a rengeteg csodát alig néhány év után elhagyjuk.
Van egy mindenkivel közös vonásunk, mégpedig az, hogy szépen sorban mindnyájan elhamvadunk. A tűz azonban továbbég, és ugyanolyan erővel szórja szét a parazsait, mint azelőtt. Tulajdonképpen örülök, hogy ez a parázsözön sokáig szikrázik majd azután is, hogy az én időm lejárt.