Saul Bellow

Csak higgye az élet, hogy engem már végleg beskatulyázott! (...) De az élet nagyon téved, mert végtére is: emberek vagyunk. Ember vagyok... akármilyen furcsa, én magam is. Ember. És az ember sokszor megtréfálta már az életet, mikor az azt hitte, sikerül bennünket tökéletesen gúzsba kötnie.

A gyerek nem érti a világot, de nem is fél úgy tőle, mint a felnőtt. Ő csak elbámészkodik rajta. A felnőtt viszont inkább retteg tőle. Miért? A halál miatt.

Azt mondják, a levegő a lélek igazi otthona, de ha az ember az érzékeire hallgat, azt hiszem, nem talál kellemesebb közeget a víznél.

Nem (...) túlságosan izgat (...) a térkép. A földrajz önkényes elképzelés, az ember azt hiszi, ha meghatároz egy helyet, arról már nem is mondhat többet.

Az emberiség egyik uralkodója a félelem. A legeslegnagyobb birodalomé. Színe előtt viaszfehérre sápadunk. (...) Minden egyébnél többre visz a félelem. Formálóerőként csupán a természet mögött szorul a második helyre.

Válságos helyzetben számítson rá az ember, hogy egyedül marad.

Vannak dolgok, amikre nem kell tanítani az ember fiát.

A bűnbocsánat kimeríthetetlen, még jó útra térni sem kötelező hozzá.

Szomorú, de alkalmasint csak a szenvedés az, amitől megbízhatóan fölszakad a lélek álma.

Babonaság bolondság, a rossz ómen pedig üres babona, semmi más.

A boldogságban nincs idő. A mennyországból minden órát kiszórtak.

A halál utálatos, félelmetes, de lényegében izgalmasabb minden egyébnél.

A művészet formára törekszik, és szépséget remél.

A föld visszaveszi azt, ami az övé, de az élet árama mégis folyik tovább.

Az ember annyi igazságra tehet szert, amennyit van bátorsága megközelíteni.