Idézetek a halálról
A halál nem semmisíti meg az életet, csak átváltoztatja.
A halál és a szerelem valahol a lélek mélyén összeérnek.
A fekete földben feketén súlyos titokként fekszem én.
Mindentudó bőröm mindent megért: a nyár hevét, a tél havát, a nappalt és az éjszakát. Megértek én már mindent: életet-halált.
Anyád méhébe vissza nem gurulhatsz csak a föld méhébe hullhatsz a vakszerencsénél is síkosabb gödörbe pörögve örökre.
Ne csak a csomót, ne csak a bogot, bogozd ki a sötét okot, ami összebogozta ezt a pillanatot: az idő szőttesén fejtsd fel a halált!
Képzeleted, mindaz, ami beléd van préselődve, felfalja a falánk idő, beleiszik velődbe, aztán eldob; a szél csak üresen kongó konzervdobozba: üresen kongó csontjaidba rúghat röhögve, felzokogva.
Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást: a porlandó, percegve pergő perceket, az elmúlást.
E forgandó világban élő forgóajtó vagy, kit bűvészként hajt egy óriási hajtó, s akin ki-bejár folyton élet és halál.
A halálbüntetéssel társadalmunk az emberi élet szentségét ismeri el.
Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg.
Amikor eljön a halál, mindig bejelentés nélkül érkezik, mindig kegyetlen és vérszomjas. Értelmetlen és abszurd.
Akkor nősz fel igazán, amikor rájössz, hogy meg fogsz halni.
Vannak halottak, akik elevenen állnak mögötted, és vannak élők, akikre régen rádőlt a föld.
Az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, de vajon a leszálló ágának miért nem? Az ember születése jelentőséggel terhes, de vajon a halála miért nem?
Facebook
Pinterest