Idézetek a halálról
Mindannyian meghalunk, és a halál sokkal tovább tart az életnél. Úgy érzem, bizonyos értelemben sejtem, milyen lesz, hiszen a születésünk előtt is "halottak" voltunk.
A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab, a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még, midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak.
Nem kell az üdvösség (...), ha itt Lent megrohad a testem. Az égben is kell minden, amit a földön megszereztem.
A föld majd azt, ki elbukott, megengeszteli és bezárja a jóságos sötétbe, ott az örökélet kamrája.
Harcolhatunk foggal-körömmel olyan javakért, amiket később egyetlen pillanat alatt bármikor elvehetnek majd tőlünk. Ugyanez áll mindenre, amit - bár épp ugyanilyen bizonytalanok - szeretünk a "magunkénak" gondolni: társadalmi státuszunk, egészségünk, fizikai erőnlétünk vagy épp emberi kapcsolataink. Hogyan is birtokolhatnánk őket, amikor rajtunk kívül álló erők - a sors, a balszerencse vagy épp a halál - figyelmeztetés nélkül elragadhatja őket tőlünk? Mi marad tehát, amit valóban a sajátunknak mondhatunk? Csakis saját életünk - és az sem túl sokáig.
Eggyel több vagy kevesebb... a halál angyala annyi életet vesz el, amennyit akar.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Az életben sok út van, de aztán a végére mindig csak egy marad.
A halál a legkülönfélébb, kifürkészhetetlen módokon érheti az embert. Ami balesetnek tűnik, amögött gonosz szándék lapulhat, s fordítva, egy gyilkosságról is kiderülhet, hogy végzetes balszerencse volt csupán.
Mindannyian meghalunk, ez a sorsunk, az embereké. Tudjuk ezt, és mégis, a halállal szembesülve ragaszkodunk az élethez. Amikor magam is elérkezem a véghez, a lehető legkevesebb kötődésre fogok törekedni. Szeretném úgy elhagyni ezt a világot, hogy azt gondolhassam, jó életem volt.
Az ember megszületik. Ilyenkor nagyon közel állunk a vászonhoz, és semmit nem értünk az egészből. Csak a rengeteg fényt és színt vesszük észre. Azonban ahogy idősebbek leszünk, egyre hátrébb lépünk, és kezdjük megpillantani a képet. A kis színpöttyök virágformát öltenek, emberekké olvadnak össze, kutyákká. Lesz rálátásunk. De amikor valaki örökké él... vagyis ha örökké élne, akkor folyamatosan távolodnia kellene a képtől, és a festmény hamarosan csak egy élénk színű négyszög lenne valahol messze a távolban. Még mindig emlékeznénk arra, hogyan nézett ki közelebbről, de valójában már nem látnánk. És addig kellene távolodnunk tőle, míg végül a színek is eltűnnének, és a kép már csak egyetlen fénypont lenne. Aztán ezt is magába nyelné a környező sötétség, mint amikor kihuny a csillag.
A halál nem kisebb csoda, mint a születés.
Az életet a szenvedés és a halál tudatán keresztül érzékeljük, és hogyha ezt kikapcsoljuk, akkor ebből egy elmebeteg emberi lény bontakozna ki.
Egy szülő halála (...) be tudja enni magát a bőröd alá.
Az élet pusztán ideiglenes fényűzés, amelyet vagy erőszakkal oltanak ki, vagy gyötrelmes fájdalmak vetnek neki véget.
A halál a legpontosabb mérce, mivel egyértelmű és végleges. Ha a páciens teste oszlásnak indul, még a legmakacsabb orvosnak is be kell látnia, hogy kezelése nem vált be.
A haldokló nem érez szagot és ízt, nem lát és nem hall többé. Csak a tapintás érzése maradt meg; nyugtalanul fekszik, karjait ide-oda lóbálja, minden pillanatban változtatja helyzetét; mint már mondottuk, olyan mozdulatokat tesz, mint a magzat az anya méhében. Az őt lesújtani készülő halál nem ébreszt benne semmi félelmet, mert már nincsenek gondolatai, s úgy fejezi be az életet, ahogyan kezdte, vagyis anélkül, hogy tudatában volna ennek.
Facebook
Pinterest