Idézetek a halálról
A halál, azt mondják, az embert gondolattá alakítja.
A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elvesztettünk.
A halál nagy kiegyenlítő. Meztelenül születünk és meztelenül távozunk, és bármit tettünk vagy nem tettünk le az asztalra életünk során, a halál után egyik sem számít. Szenátor, kőműves vagy szociális gondozó, többé-kevésbé mindenki ugyanúgy néz ki a boncasztalon kiterítve.
A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.
Az öntudat nagy kincs, legalább akkora érték, mint maga az élet. Ez tesz bennünket emberré. Csakhogy nagy ára van: a halandóság ütötte seb. Létezésünket mindörökké beárnyékolja a tudás, hogy növekedésünket, virágzásunkat követően elkerülhetetlenül megsemmisülünk és eltűnünk.
Mivel nem élhetünk rettegésbe dermedve, különféle módszereket eszelünk ki a halálszorongás ellen. Gyermekeinken keresztül kivetítjük magunkat a jövőbe; gazdagok leszünk, híresek, még nagyszerűbbek; kényszeres védelmi rituálékat alakítunk ki, vagy mindenekfelett hiszünk a végső megmentőben. (...) A haláltól való szorongástól azonban a legszilárdabb, legtiszteletreméltóbb védekezés ellenére sem szabadulhatunk meg teljesen: mindig velünk van, elménk egy eldugott zugában leselkedik ránk.
A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.
A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.
A halál tudatosítása valódi megvilágosító élmény lehet, különlegesen hasznos katalizátor életszemléletünk megváltoztatásához.
A személyes identitás megőrzésével próbálkozni hiábavaló elfoglaltság. A mulandóság örök.
Amikor végül is rájövünk, halandók vagyunk, a törékenység égető, szívet tépő érzése vesz erőt rajtunk; látjuk, hogy minden pillanat, minden lény mennyire értékes, és ebből az érzésből mély, tiszta és határtalan könyörületesség fakad bennünk mindenki iránt.
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.
A mély rettegés a haláltól a kezelhető mindennapos szorongások szintjére hozható. Aki a gondos útmutatást követve néz szembe a halállal, annak nem csak a rettegése enyhül, de értékesebbé, elevenebbé is válik az élete. Aki így tekint a halálra, útmutatót kap az élethez.
Nincs kiszolgáltatottabb a halott költőnél, aki nem tud védekezni, ha rossz hírét keltik, megbélyegzik, legendákat költenek alakja köré, vagy egy uralkodó ideológia nevében, hatalmi szóval kisajátítják és eltorzítják az életművét.
Bár a halál többféle formát választ, bár az emberek különféle módokon halnak meg korán, a halál nagyon egyszerű.
Facebook
Pinterest