Idézetek a halálról
Jó ebédet ád a világ, de halál van ám vacsorára.
Halál és szerelem. (...) Egyiket sem lehet csak úgy kipróbálni, egyik elől sem lehet elmenekülni, de mind a kettő egyszer mindenkit utolér.
Az emberek folyton arról beszélnek nekem, mennyire nem zavarja őket a gondolat, hogy meg kell halniuk, de annak, hogy nem zavarja őket, egyetlenegy oka van: kifejlesztettek magukban egy egyszerű, egyszersmind hatékony védekezőmechanizmust, hogy tudniillik nem gondolnak a halálra.
Annyi szép és veszélyes dolgot lehet csinálni, ha az ember tudja, hogy az élet véges, hogy úgyis véget ér ma, holnap, vagy a statisztikai középérték megvalósulásként. (...) A halhatatlanság óvatossá teszi az embert. Lábujjhegyen kezd közlekedni az életben, a végén már nem is érinti a talajt.
Az élet a gondból és szenvedésből fakad, a halál pedig a nyugalomból és boldogságból.
Gondoljanak úgy az életükre, mint egy poéntalan viccre. Hogy nevezik a szociális munkást, aki gyűlöli a munkáját, és valamennyi kliensét elvesztette? Halott. Hogy nevezik a rendőrt, aki összehúzta a cipzárt a hullazsákon? Halott. Hogy nevezik a médiás hiénákat? Halott. Nem számít. Ez sem számít. A vicc az, hogy valamennyiünk életének ugyanaz a poénja.
Negyvenévesen büszkén hirdettem, hogy mindenkit túl fogok élni. De arra nem gondoltam, hogy mennyire magányos lesz az ember, ha mindenkit túlél.
Reggel felébredsz, és még előtted áll az egész élet. Annyi mindent láthatsz, annyi lehetőséged van, tervezhetsz, meg minden, aztán egyszer csak... puff! Meghalsz. Nincs tovább.
Az ember mindig azt hiszi, hogy valaki más hal majd meg helyette.
Amikor meghalunk, a lelkünk egyik testből a másikba költözik. Ezért a halál voltaképpen nem is létezik. Nincs menny, amire várjunk, és nincs pokol, amitől rettegjünk.
A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.
A halál ott ólálkodik mindenütt: a földimogyorós zacskóban, a félrenyelt húsfalatban, a kezed ügyébe eső cigarettás dobozban. Ő mindig ott van a közeledben; ahány ellenőrzőpont csak van a halandó és az örökkévalóság között, Ő ott áll mindegyiknél. Rozsdás tű, mérges bogár, áram alatt lévő földelt vezeték, erdőtűz, görkorcsolya, amelyen a hülyönc kis kölykök egyenesen beleszáguldanak a forgalmas útkereszteződésbe - neki mindegy.
Egyszer mindnyájan meghalunk. Nem távozhatom el a világból úgy, hogy nem hagyok benne nyomot.
Ha már egyszer az embert bármelyik pillanatban elragadhatja a halál, akkor egyedül abban reménykedhet, hogy hagy maga után valamilyen nyomot, egy épület formájában, vagy a saját gyermeke dobogó szívében. Ha semmi sem marad utána, ki állíthatná, hogy élt-e egyáltalán?
Az élet fokozatosan megy át a halálba. Először az egész részei halnak meg. Amikor az ember szerettei meghalnak, az ember egy része is meghal.
Facebook
Pinterest