Idézetek a halálról
Ha valaki rossz halált hal, néha olyan szörnyűt, hogy még isten se bírja nézni, akkor a lelke fele itt marad, és kóborol, úgy keresi a békét, mint a szomjas ember a vizet.
Az élet nem több, mint egy rövidke sóhajtás az örökkévalóságban, egy lepke kósza szárnycsapása, egy apró villanás, amely máris kialszik a mélységes sötétségben, olyan győzelem, amely magában hordozza a vereséget, egy olyan út, amely bármennyit tekereg is, végül elkerülhetetlenül a szakadékba torkollik, olyan mosoly, amely könnyekbe fullad.
Mindig így történik. Saját magad ölöd meg magad. Erősebb gépre ülsz, mint amivel elbírsz. Mélyebbre merülsz, magasabbra szállsz, gyorsabban hajtasz, mint ahol még te vagy az úr. Ha óvatos vagy, akkor is kinyiffansz.
Bármit tesz az ember, bárhová akar eljutni, a kezdőponttól mindenki a halálhoz érkezik meg.
A halál? Nincs ebben semmi különös. Porból vétettünk, porrá leszünk. A körforgás állandó. Testünk anyaga újra felhasználódik.
- Nagyon fáj a halál? (...) - Nagyon fáj, de közel sem annyira, mint az élet.
Mihelyt gyereke születik az embernek, ráébred, hogy meg kell halnia. Az ember a gyerekében a tulajdon sírkövét látja.
Férfikor jön ifjúságra, életed gyümölcsös ága, az is elvirít. Szirmát minden nap elejti, táncát bármikép is lejti évek rózsája a szélben, az is elvirít.
Ki törődik vele, ha egy újabb fény kialszik a milliónyi csillag egén?
Bárhogy élünk vagy halunk, a vége ugyanaz. Néma csönd. Minden álmunk, reményünk egy félbeszakadt mese visszhangja. De ha szerencsések vagyunk, a történetünk tovább él. A dalunk azok szívében szól tovább, akik emlékeznek, akik szerettek.
A halottak nem próbálnak semmit kifejezni, a testük az üresség eszköze.
A halál nem veszteség, semmi sem tűnik el, minden a lény bioritmusának része csupán. Az élet anyaga is egy hordozó, közvetítő az idő egy más pontján, ám egy másik részén már nem lesz szükség erre az anyagra.
A temetés a legszebb dolog az ember életében. (...) Itt is van olyankor, meg ott is; egy hídon áll, ami összeköti az életet a halállal, a létet a nemléttel, a bizonyost a bizonytalannal. Az elhunyt elnyeri végső helyét az emlékek között, cselekvésre képtelen immár, a múlt passzív szereplője lesz, egy árnyék a ködben, melyre már nem figyel senki sem. Jelen időből múlt idő.
Ahogy elillan belőle az életerő minden maradványa, először a haszontalan apróságok távoznak az agyból. A filmes idézetek, a rádiós szlogenek, a celebpletykák meg a politikai ígéretek, mind-mind szétolvadnak, és csak a legerősebb, legmegrázóbb emlékek maradnak. Ahogy az agy meghal, letisztul, kikristályosodik benne az élettörténet. Úgy hat rá az idő, mint a jó borra.
Halottnak lenni olyan, mint terhesnek; vagy az vagy, vagy nem.
Facebook
Pinterest