Freud egyszer azt mondta, a szerelem újrafelfedezés. A szerelmen keresztül próbáljuk visszaszerezni azt az egykori boldogságot, amit csecsemőkorunkban éreztünk, amikor még békében éltünk a világgal.

A szerelem voltaképpen egy meghatározhatatlan, éteri és érzékelhetetlen vágy a gyermekkorhoz és az anyai gyöngédséghez való visszatérésre, és abból a hiú reményből táplálkozik, hogy ezt az eltűnt boldogságot elő lehet halászni a lét kezdeteiből.

Nem a pénz tesz gazdaggá egy országot. Hanem a tudás.

Egy hazugság akkor sem válik igazsággá, ha ezerszer elismétlik.

A történelmi diskurzusban nincsenek végleges igazságok, a történelem a múltban történt dolgok beszámolója a tanúk és a dokumentumok alapján, amelyek tévedhetnek, illetve a történész munkája alapján, aki szintén tévedhet.

Az élet nem több, mint egy rövidke sóhajtás az örökkévalóságban, egy lepke kósza szárnycsapása, egy apró villanás, amely máris kialszik a mélységes sötétségben, olyan győzelem, amely magában hordozza a vereséget, egy olyan út, amely bármennyit tekereg is, végül elkerülhetetlenül a szakadékba torkollik, olyan mosoly, amely könnyekbe fullad.

Néha azt gondolom, hogy az élet nem ér semmit. Meghalok, és az emberiségnek nem fogok hiányozni. Az emberiség is meghal, és az univerzumnak nem fog hiányozni. Az univerzum is meghal, és az örökkévalóságnak nem fog hiányozni. Jelentéktelenek vagyunk, apró porszemek az idő végtelenségében. Máskor meg azt gondolom, hogy mindannyian egy küldetéssel jövünk a világra, mindannyian betöltünk egy szerepet, mindannyian részei vagyunk egy nagy rendszernek. Talán csak icipici ez a küldetés, de ha jól meggondoljuk, lehet, hogy egy ilyen icipici dolog is kulcsfontosságú morzsája a nagy kozmikus tortának. Aprócska pillangók vagyunk, amelyek gyenge szárnycsapásai talán mégis távoli viharokat képesek támasztani az univerzumban.

Csak hogyha megkérdeznéd egy biológustól, hogy mi az élet, valami ilyesmit válaszolna neked: az élet szénatomokra épülő bonyolult folyamatok összessége. Figyelem! Még a leglíraibb lelkű biológus is elismerné azonban, hogy ennek a definíciónak a kulcsa nem a szénatom, hanem a bonyolult folyamatok.

Egy testet látsz, az én testemet. Úgy beszélek róla, mintha azt mondanám: ez az én tévém, az én autóm, az én golyóstollam. Jelen esetben: az én testem... De ha azt mondom, hogy ez a test az enyém, akkor az azt jelenti, hogy én nem a testem vagyok. A testem az enyém, nem én vagyok az. De akkor ki vagyok én?... Én a gondolataim vagyok, a tapasztalataim, az érzéseim. Ez vagyok én. Én egy tudat vagyok.

Amikor meghozunk egy döntést, azt sosem annak a tudásnak a birtokában tesszük, amit csak később szerzünk meg, hanem annak, amit addig a pillanatig megszereztünk.

Úgy éljük az életet, mintha örökké tartana, mintha a halál valami olyasmi lenne, ami csak másokkal történik meg. Számunkra a halál csak egy elvont fogalom. Az emberek egész életükben olyanok, mint az alvajárók, azzal foglalkoznak, ami nem fontos, pénzt akarnak és hírnevet, irigyelnek másokat, és olyan dolgokért ügyeskednek, amikért nem érdemes. Értelmetlen életet élnek, és megfeledkeznek a lényegről. Csakhogy a halál nem elvont fogalom. Az az igazság, hogy ott áll a következő sarkon. Aztán egy napon, amikor az ember szokása szerint éppen alvajáróként sétálgat az utcán, egyszer csak jön egy orvos, és azt mondja: meg fogsz halni. És ekkor az álom hirtelen elviselhetetlenné válik, s akkor fölébredünk.