Idézetek a halálról
Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok! S tí, kik nem meritek nézni az elmulást, És tí, porba nyögők, jertek ide, s velem Élni s halni tanuljatok.
A haláltól nem szabad félni. Úgy lehet, mire odajutunk, fényesebb lesz, mint az élet.
A halhatatlanság első feltétele a halál.
A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad.
Az emberi élet - úgy érzem - csak kívülről nézve hat egyenes vonalnak, mely a bölcsőtől a sírig vezet s ott megszakad. Pontosabban: a fizikai halál nem azonos a valódi halállal. Úgy érzem, mindannyiszor meghalunk, amikor valóban élünk: amikor "belehalunk" egy fölismerés, egy igazság, egy öröm vagy akár egy nagy bánat átélésébe. Amikor megfeledkezünk önmagunkról, s mégis végtelenszer megsokszorozva visszakapjuk önmagunkat.
A tengerbe vissza-visszatérő vizek "belehalnak" a tengerbe. Valójában azonban nem szűnnek meg - csupán hazatalálnak. E "paradoxon" talán legszebb és legmegvilágítóbb képe, hasonlata a halálnak.
A halál nem létezik. Hogyan is létezne halál, amikor minden az Istenség része? A lélek sohasem hal meg, a test pedig igazából sohasem élő.
Bizton állíthatom, hogy valóban létezik újbóli élet, az élet a halálból ered, és a halottak lelke tovább él.
Mindenkiért eljön egyszer a halál, de én világéletemben hittem abban, hogy az én esetemben majd kivételt tesz.
Kell, hogy a halálnak fátyola a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rohadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. Megsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik. E lényt kifosztották. Kifosztani egy kifosztottat: könyörtelen befejezés. Nem volt már a csontjában velő, bél nem volt hasában, hangja nem volt torkában. A holttest zseb, melyet a halál kifordít és kiürít. Ha valaha volt egyénisége, most hol van? Talán még ott van, de ezt elgondolni is rettenetes. Valami imbolygó, valami megláncolt körül, lehet-e ennél gyászosabbat elképzelni a sötétben?
Az élet sokkal nagyobb dolog annál, semhogy vége lehessen, amíg utolsót nem lélegzünk.
Kinőtt remény, kopott fohász, koponyacsont vitrin alatt, tágult tüdő, vad pokoljárás, egyetlen végső pillanat, talán az a ledőlt torony, talán a vonuló vihar... vagyok a rögök útja még, a hang ölel - és belehal...
Lassan, nagyon lassan felült, s közben minden mozdulattal rácsodálkozott élő önmagára - úgy érzékelte, figyelte saját eleven testét, ahogy még soha. Miért csak most fogja fel, mekkora csoda ez a gépezet: az izmok, a zsigerek, a dobogó szív? Hamarosan megszűnik létezni a teste... vagy legalábbis ő maga megszűnik létezni benne. Légzése fokozatosan lelassult, nyugodtabbá, mélyebbé vált; száraz volt a szája és a torka, de az volt a szeme is.
Légy elégedett azzal, ami vagy, és ne kívánj megváltozni; ne féld végnapodat, de ne is vágyakozz reá.
Az előbb hallottam odakint egy csúfolódó rigót. Eszembe jutott róla valami, amit Archie mondott. (...) Szerinte a csúfolódó rigó nem egyszerűen a többi madár hangját utánozza. Mármint a többi élő madárét. Szerinte olyan madarak hangját is, amik már nem is léteznek. Hogy a kihalt madarak hangja az évek során csúfolódó rigóról csúfolódó rigóra száll. (...) Azt mondja, nem tudhatjuk, nem kövületek elevenednek-e meg a dalában. Ki tudja, miféle ősi teremtmény hangját halljuk viszont, amikor a sivatagban énekel?
Facebook
Pinterest