Idézetek a halálról
Egy tengervízzel megtöltött palackot lezárva bedobnak a tengerbe. Ugyanaz a tengervíz benne, mint ami körülveszi. Régebben azt hittem, az a halál, ha a törékeny palack sziklához csapódik és széttörik. De most jobban tudom, a halál nem minden esetben jelenti az óceánnal való egyesülést. Sok szomorú esetben a széttört palack árnyéka még sokáig elzárhatja a tengervizet a tengertől.
Gyerekként úgy képzeljük, hogy a barátaink sosem halhatnak meg, hogy akiket ismerünk és szeretünk, örökre velünk maradnak. Aztán az élet fityiszt mutat, mégpedig olyan hirtelen és olyan egyszerűen, hogy onnantól kezdve meg azon gondolkozunk, vajon a családtagjaink és barátaink közül megéri-e bárki is épségben a holnapot.
És hunyjon el az életem, Mert csupa-csupa kárt csinál S ami áldás, azt temetem.
Hány éves az ember a mennyben? Mert ha odafönt tényleg a mennyország van, akkor világos, hogy ott mindenki a legjobb formájában mutatkozik. Nem hinném, hogy azok, akik öreg korukban halnak meg, mind fogatlanul és kopaszon járkálnak a felhők között. Ez persze egy csomó további kérdést vet fel. Aki felakasztotta magát, az vajon kékre püffedten, kilógó nyelvvel sétálgat? Ha a háborúban valakinek levitte a lábát egy akna, akkor féllábon csinálja végig az örökkévalóságot? Szerintem választhatsz. Kitöltöd a jelentkezési lapot, amiben megkérdik, hogy csillagos vagy felhős kilátást szeretnél-e, hogy csirkét, halat vagy mannát kérsz-e vacsorára, és hogy hány évesen szeretnél mutatkozni a többiek előtt.
Meghalni könnyű. Élni nehezebb.
Az elkeseredett önzés hiú betetőzése, ha úgy akarjuk megsemmisíteni a világot, hogy saját énünket semmisítjük meg.
A halál után nincs visszatérés, és nem lehet megnézni, miből szálltunk ki. Bocsánatot sem lehet kérni a dologért. Nincs folytatás... A halált nem lehet uralni. Mindig ő az, aki felülkerekedik.
Ő a sötétség, amikor a fények kihunynak, a csönd, amikor a hangok elnémulnak. Övé a legapróbb bogár és a leghatalmasabb király utolsó lélegzete. Mindannyiunkat ismer, és mindannyiunkat követ, amíg nem üt az utolsó óránk.
Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos, hogy ezután is minden ember meg fog halni.
Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok.
Az emberek általában akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják, hogy meg fognak halni.
A halál elveszi az élet ízét, ám az élet fontosabb, mint a halál.
Ami a halált illeti, nem szabad áltatni magunkat: mert ha atomokból állunk, a halál - széthullás, akkor így mindenestül szerteporlunk; ám ha valami egyéb vagyunk, például - felfoghatatlan - egység, mi lehet más a halál, mint kihunyás vagy átalakulás?
Szóval ha érzéseim megsemmisülnek, ha a testem meghal (...), már semmiféle létezés nem lehetséges?
A haldoklás (...) nem egyéb, mint az emlékezet egymást váltó dagályai és apályai által hol feltöltött, hol kiürült öntudat mérlegjátéka. Az emlékek árja feltorlódik, majd elapad, megannyi kagylóként hozva vissza, ahogyan egy pillanattal előbb magával ragadta, az elraktározott képeket, a valaha hallott hangok zúgó tritonkürtjeit. Felszínre tör, ismét vízzel árasztja el a szív szárazra vetett tengerifüveit, amitől felpezsdül minden gyengéd érzelem. Ám a napéjegyenlőség már készítgeti végleges apályát, a szív kiürül, a vízár és mindaz, amit hordozott, megtér Istenhez.
Facebook
Pinterest