Idézetek a halálról
Az évek múlnak, ráncokra cserélik a szépséget, löttyedtségre az erőt, a belső csend ordítóvá mélyül. A Halál egyfolytában az ajtófélfát támasztja már, és ha kedve szottyan, elkapja az embert.
Nem félek a haláltól, mert tudom mi. Olyan, akár a többi földi holmi.
Te vagy a Halál valódi ura, mert csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni a Halál elől. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a Halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában.
Lehed mézét kiszívta a Halál, De nincs hatalma a szépségeden.
Élt egy lány száz évvel ezelőtt is, mint ahogy én most. Ő halott. Én vagyok a jelen, de tudom, hogy egyszer én is eltűnök. A nagy pillanat, a lángcsóva, jön és megy, véghetetlen futóhomok. Nem akarok meghalni, nem.
Egyszer arra vetemedtem, hogy megöltem egy mormotát, amely babföldemet pusztította - vagyis segítettem lelkének, hogy előbbre jusson vándorútján, ahogy a keleti ember mondaná.
Lelépni akarok innen, úgy, hogy senki ne vegye észre, csak eltűnni, átaludni magam egy másik dimenzióba, onnan visszaintegetni.
Hallja, mig él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket.
A nagy hallgatás okozta-e, vagy a hideg lassan átszivárgott a ruhán, a bőrön, s beszívódott a csontok közé: de egyszerre érezte, hogy fázik. Valami belső fázás volt ez, valami belülről vacogtató, kietlen érzés. "Elindulok" - gondolta. De nem mozdult mégsem. Nem mozdultak a lábai, a kezei, az izmai. Érezte, hogy valami a vállaira nehezül, és mozdulatlanságra kényszeríti. Valami nyomja lefele, oda a farönkhöz, nem képes felkelni róla. Döbbenet futott át rajta, szinte remegtető döbbenet. És ekkor egyszerre megérezte a csöndet maga körül. A vállain, a fákon, a hegyeken, a levegőben. Azt a súlyos, fehér csöndet, mely, mint egy láthatatlan nagy búra, ránehezedett kereken a világra, és a világ nem volt képes moccanni alatta, még lélegezni sem. Igen, egy rettenetes csöndet érzett maga körül és maga fölött, egy halott csöndet. Egy csöndet, amely maga a semmi volt. A halál.
Tudatára ébredni önnön halandóságodnak egyet jelent az iszonyat kezdetével; elfogadni halandóságod megváltoztathatatlanságát, egyet jelent az iszonyat végével.
Ilyesmi később jut csak az emberek eszébe. Évtizedek múlnak el, átmennek egy sötét szobán, melyben meghalt valaki, s egyszerre hallják a tenger zúgását, a régi szavakat. Mintha az a néhány szó az élet értelmét fejezte volna ki. De később mindig másról kellett beszélni.
Sokkal nehezebb meghalni, mint ahogy hiszik.
Az erős rögeszmék legyőzik a halált.
Halálunk egy bizonyos szinten már készen áll, és árnyéka ott kullog mögöttünk, mielőtt megtörténne.
S ne félj te sem, ne fuss előlem, Inkább csittítsd a szenvedést, Csukott szemmel szoríts magadhoz, Szoríts merészen, mint a kést.
Facebook
Pinterest