Idézetek a halálról
Az a baj, hogy nem tudom elhinni a halált, a teljes megsemmisülést, mindig odatolakszik egy kérdés: (...) ha egyszer véges, akkor minek, minek elkezdeni, ami születése pillanatában már pusztulásra ítéltetett? Senkit sem vigasztal meg, egyszerűen nem igaz, hogy bárkit is megvigasztal az utódok esetleges boldogsága, a "fiamban élek tovább".
Mindig is ebben a sötét, felszín alatti világban akartam élni, ahová a napfény sem ér el. Vajon van-e olyan hely a földön, ahol nincs gyermeknevetés és nincs szerelem?
Olyan érzés volt, mintha egy halott madarat tartana a kezei közt. Egy madarat, amely az előbb még élt, és a kezét csipkedte - most pedig hidegen és élettelenül fekszik kezében.
A halál elsuhan majd közöttünk, de csak látszólag választ el bennünket, hogy aztán az örökkévalóságban egyesítsen.
A repülőgépről bámulni a felhőket - egyike azoknak az érzéseknek, amiket a legjobban szeretek a repülésben. Ez, és az a közelség, amit azért érzel, mert oly közel jársz saját halálodhoz.
Most mondd meg, ha belenézhetnél egy kristálygömbbe, látnád a halálod, és tudnád, hogy holnap, vagy a jövő héten történik, mit tehetnél? Leülnél rágni a körmödet, átkoznád a világot és gyűlölnéd az életet? Vagy úgy élnéd le utolsó néhány órádat, mintha a halál nem számítana? Úgy értem, jobb életet élnél addig? Vagy inkább sajnálnád magad, el lennél keseredve és megátkoznád a napot, mikor világra jöttél? Nyilvánvaló, hogy senki sem tudja, mikor fog meghalni. Nem is tudhatja. Nem is akarná tudni. Egyetlen dolga marad: bátor, teljes életet élni, minden egyes nap.
Ha százezer elkárhozott esik egy üdvözültre, az ördög mindig előnyben van, anélkül, hogy fiát a halálba küldte volna.
Tudod, mit mondanak: ha álmodban zuhansz, és földet érsz, meghalsz. Lehet, hogy azok, akik álmukban halnak meg, azt álmodják, hogy zuhannak, és földet érnek. Azt álmodják, földet érnek, de valójában meghalnak.
Aki öngyilkos lesz, túlbecsülte az életet. Reménytelenül szerelmes belé, nem bírja látni, elfut tőle.
A világ állásán parázó, múlásán nevetők, Könnyű léptű halált hozók és ólmos szeretők, Az érdeklődve néző kutyák, a tompa csillagok, Mind tologatják a belső időt, de a végén mind halott.
Ánanda, nem mondtam-e neked már régen, hogy minden, ami kedves és kellemes, megváltozik, megszűnik és elmúlik? Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el.
Nem az a fontos, hogyan hal meg az ember, hanem az, hogy hogyan él.
Vajon a halál ujjának azért kell időnként érinteni a mi zajgó életünket, nehogy még összeroppanjunk súlya alatt? Úgy születtünk, hogy naponként kell magunkba adagolnunk a halált, különben nem bírnánk tovább az élet fáradalmait?
Sok nyelvben ugyanaz a szótöve a halálnak, mint az álomnak és a szerelemnek. Mintha egymás testvérei lennének. A halál nyugodalom, melyből újra ébredünk, és csak az a szerelem igaz, amelyik halálos.
Az ember jó esetben kétszer születik, és ha szerencsés, csak egyszer hal meg... - ellentétben az istenekkel, akik egyszer születnek és halhatatlanok! A kétszeri halál egyetlen élet alatt a létező legnagyobb rossz. Akkor hiába az elszántság, mert szégyenünk kirántja lábunk alól a talajt.
Facebook
Pinterest