Idézetek a halálról
A halállal barátkozni kell annak, ki készül találkozni vele. Előbb csak ritkán gondol rá, azután egyre sűrűbben. Először csak úgy félve kerülgeti, később hozzászokik, mind gyakrabban foglalkozik vele: ez már barátkozás. Végül rájön, hogy nem is olyan rossz. Hozzátartozik az élethez ez is, mint sok minden egyéb, amit rendre megszokott az ember.
Minden élet csak ennyi? Az ember akar valamit, építget, rakosgat, törekszik erre-arra... aztán vége.
Bent égett a tűz, és az este valahogy olyan otthonos volt, és fájt benne a gondolat, hogy mindez nem lesz egyszer... Itt állnak a fák, nézik a házat, és a ház üres lesz. Teteje beomlik, gerendái elkorhadnak, ajtaját kidönti a szél, és a karámból még egy-egy oszlop áll, és aki áthalad erre, meglátja, és azt mondja: itt valamikor élt valaki. És aztán továbbmegy. És látja a tisztást, a fákat, a patakot és az Istenszékét, és minden éppen olyan lesz, mint most... csak nem ül senki a küszöbön, mert valaki, aki itt volt, elment.
A halálban az a legelviselhetetlenebb, hogy utána is zavartalanul folyik az élet.
S a végső győzelem után a pokol kapujára is kitűzték az emberi nem zászlaját!
A testünk leépül, olykor 90 éves korunkban, olykor születésünk előtt, de mindig bekövetkezik, és sosincs benne méltóság.
A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.
Nincs még egy olyan tragédia az életben, mint egy gyermek halála. A dolgok sosem jönnek úgy rendbe megint, mint azelőtt.
Ma sem állíthatom, hogy képes vagyok egy ember életének értékét megbecsülni, de egyet kijelenthetek: tudom, hogy amikor meghalt, a szeme csukva volt, és a szíve kitárva.
Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról (...), többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.
Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.
Azt kérem tőletek, hogy halálom esetén ne a temetőben földeljetek el! Tömegiszonyom van.
Az élet nem más, mint utazás a halál felé.
Mindaz, ami az életben jólesik, az mind hasonló a halálhoz: a sok, sok mély alvás, a gondolattalan merengés, a mozdulatlan pihenés, az egyedüllét mezőn és tengeren, elsikkadni a végtelenben.
Képtelen voltam elfogadni az elmúlást. Mindig is lázadtam ellene. Értetlenül álltam az emberek halandósága előtt. Miért teremtett minket az Isten, ha egy óvatlan pillanatban elragad bennünket a földről? Hogy tudnánk halálfélelemben teljes életet élni?
Facebook
Pinterest