Idézetek a halálról
Oly csúnya a halál... és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.
Ha majd télbe ájulsz, mint az útszéli fák, Te is állva és büszkén csináld! Azt a néhány kis ráncot, amit én tehettem rád, Nagyon köszönöm! Tőlük lettél pont ilyen szép!
Aki nem tud élni, meghalni sem tud, s aki nem tud meghalni, az élni sem tud.
Köd előttem, köd mögöttem, Isten tudja, honnan jöttem. Szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el?
Csak egy nap az élet s ez már a délután. Kúsznak az árnyak az otthonom falán.
Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emlékét lepi be a feledés pora, hanem műved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálnivaló, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek.
Mámor, reménység, vágy, tavasz, Szerelem, álom, ez meg az, Név, pénz, siker, hit, csókja nőnek, Zsákmánya mind a gonosztevőnek. Az élet is: hó, hamar olvad, Ami ma minden, semmi holnap.
Nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakad. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.
Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.
Elhull a virág, eliramlik az élet.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... " Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal, beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül. Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott dobogás is elül. Némán emelődik a test, csak a fal kiabál. S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál.
A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.
Az élet olyan, mint a viharos tenger, melyben csak dolgozik az ember. S ha egyszer céljára talál, csónakját felborítja a halál.
Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl.
Facebook
Pinterest