Idézetek a halálról
A legtöbben félnek a haláltól, én kíváncsi vagyok rá. Azokkal tartok, akik úgy vélik, maga a halál is kaland.
Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen.
Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok, Előttetek egy ember ment el S utánatok is jön egy ember.
Ki gyáván várja a halált, Magába zárja azt a föld, Midőn a száj lilára vált S két szeme rémületre tört.
Az emberek tisztelik a halált, mert joggal úgy vélik, hogy ha tiszteletre méltó dolog meghalni, mindenki bizonyos lehet afelől, hogy legalább egyszer tisztelni fogják.
Az élet érzése olyan hatalmas volt benne, hogy a halált is csak valami szörnyű életnek képzelte.
A halál nem a legrosszabb. A legrosszabb a tartós szenvedés, a folytatódó iszonyat.
A Halál ott van mindenütt. Nem riasztja el a fekete kordon vagy a biztonsági őrök, nem nyűgözi le a zene vagy a pletyka vagy a divatos partiszerviz. Itt van bennünk.
A halál az új ételkülönlegesség; szeretünk olvasni róla anélkül, hogy magunk is belekóstolnánk.
Mérhetetlenül messze mindnyájunktól és mindnyájunk felett. Akár a földön van még, akár az égben, lelke Istenben nyugszik már!
Megsemmisülés nincs, csak örökös átváltozás.
Egyszer még az unitárius lelkészt is odaráncigálták nekem, akit pedig végképp ki nem állhatok. Egész idő alatt borzasztó ideges volt, és láttam rajta, komplett őrültnek tart, mert olyat mondtam neki, hogy hiszek a pokolban, és hogy némelyeknek, mint például nekem is, már a halál előtt a pokolban kell élni, kiegyenlítésül azért, hogy később ez kimarad nekik, mert nem hisznek a halál utáni életben, és hogy a halál után csak az történik az emberrel, amiben hisz.
Ami miatt összegyűltünk, valódi tragédia, mégis része az életnek, mely véges természetével válik erőteljessé. Mind halandók vagyunk. Időnk véges. Ennek köszönhetően érezzük a szeretetet, a fájdalmat és végül ez ad erőt ahhoz, hogy a legtöbbet hozzuk ki abból az időből, ami megadatott nekünk.
Van egy pont, egy legbensőbb pont, ahová már senki sem jöhet velünk. Ahogy a fogunk csakis nekünk fáj, ahogy lelki szenvedéseinket senki nem tudja átvenni, s ahogy a halál kapujában - bármiféle enyhítő segítséget kapunk innen is, onnan is, végső soron egyedül kell átlépnünk, úgy a legerősebb érzelmi forgószélben csakis önmagunkba tudunk megkapaszkodni!
Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal, S az, akié lehull az égrül, meghal.
Facebook
Pinterest