Idézetek a csalódásról
Ha egy cég rosszul bánik velünk, még ha nem is emlékszünk az eset pontos részleteire, akkor is rossz érzéssel gondolunk vissza rá.
Az élet - ezt jól megjegyeztem - sosem igazságos, akármit tanítanak az iskolában.
Ha kardot mártanak a szívedbe, a fő, hogy ezzel nyugodtan szembenézz, vért ne veszíts, kőkeményen fogadd a vas hidegét. Hogy a döfés után, a döfés által sebezhetetlenné válj.
Meddő, véletlen ajándék, Élet, mért is kaptalak? Titkos végzet, sanda szándék Kínhalálra szánna csak? Ki volt, aki létre hívott Semmiből, mily orv erő? Szenvedélyt bennem ki szított, Kétséget ki csalt elő?
Alekszandr Szergejevics Puskin
Azt sem tudom már, hogy valóban az én szívem-e, ami ebben a számomra idegen, fáradhatatlan ritmusban ver, soha nem ismertem ezt... milyen bolondok vagyunk mi, emberek, azt hisszük, az egyszerű sorokban ki tudjuk fejezni, ami bennünk tombol. Áltatjuk magunkat azzal, hogy el lehet temetni ezt a kibírhatatlan kínt egy gitáron játszva... semmi nem maradt már a kezemben, csak a hitetlenek imádsága.
Úgy érzem magam, mint a tudós, aki rájött, hogy egész életműve totális tévedés volt.
Hová levétek, nagy álmaim ti mind? Vissza-visszatekintek reátok, mint e néma paloták hosszú sorára, a múltnak e fenséges halottaira, melyek elevenedni nem fognak többé soha; de elhagyatva, fakulva, pusztulva is gazdagabbak színekben, hangulatban, az eszmény tündöklésében, mint a mai világ rideg pompája. Lebilincselnek bűvarázzsal, mert feledtetni képesek ezt a mai életet, mely nem egyéb, mint mindenkinek mindenki ellen folyó keserves harca, tele lázas kapkodással, harc a nyomorult szükségért, nemtelenért, nincsen hangulat, nincsen mód.
Nem könnyű jónak lenni, ugye? Még akkor sem, ha neked, ebben a kusza, zűrzavaros, csábításokkal teli huszonegyedik században úgynevezett erkölcseid vannak. Felejtsd el őket. Felejtsd el, mert különben örök vesztes leszel.
A kimerült író olyan, mint a megcsalt férj: maga veszi észre legkésőbb a szomorú igazságot.
Ha az ember realizál egy álmot, kézenfekvő, hogy hamar ócskavas lesz belőle.
Olyan mintha elfelejtettük volna, kik vagyunk. Felfedezők, kutatók vagyunk, nem pedig tűzoltók... Régen az égre néztünk és azon töprengtünk, hogy hol a helyünk a csillagok között. Most lefelé nézünk, és csak fészkelődünk a porban.
Menetel a sok szó át a tereken, Szellemi béklyó, csókol hidegen, Földön és égen mindent hamisító. Az ágyakra járó álszent idegen Fülbemászó, szép és kegyetlen Űrt hagy a szívben, mert csak mulandó, Elszáll a szó, száll a szó.
Magyarország nem szereti a hírességeit, ez a helyzet. A hírnév olyan egyébként, mint mikor a 18. születésnapunkat várjuk, mikor megtörténik, nem érezzük a katarzist, amit elképzeltünk.
Tartalmát elvesztett, céltalan célok, kötélként fonnak át emberi dolgok. Templomi kapukban néha megállok, magam sem tudom még, hogy mire várok.
Mikor a remény már sokadszor felcsillan, majd az ember szeme láttára hirtelen szertefoszlik, nehéz megbékélni az újabb kiábrándulással.
Facebook
Pinterest