Idézetek a csalódásról
A felnőttek az igazi ellenség, és nem a többi hadtest. Nem mondják el nekünk az igazat.
Élhettem volna gyönyörűen, de most a házak énbennem épülnek és dübörögve énbennem dőlnek össze. Valaminek az eszköze vagyok, mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, s hányódom erre-arra, pedig élhettem volna gyönyörűen.
A jól sikerült, csonka esték éppúgy hazavágják az éjszakát, mint a rosszak, de teljesek.
Az árulás nagyobb sebet ejt, mint a legélesebb kés.
A legegyszerűbb emberek is jogot formálnak arra, hogy saját hibáikat követhessék el.
Nem érdekel, most nem zavar, hogy nem vagy már olyan, Hogy éppen annyi folt, ahány tüske van, és nem érdekel, hogy nem érlek el, nincs mit mondanom. Nincs mit mondanom, nincs mit mondanom.
Mit mondhatnál, mit mondhatnék én? Túl sokat beszéltünk a semmiről, a felszínen sok hajó és vitorlás a vízben áll, nem halad, apály volt ma egész nap.
Vannak dolgok, amelyek csalódást okoznak, ha jobban megismerjük őket. A reklámban látott csokis ostyát nem dirndlibe öltözött háziasszonyok sütik szeretettel, hanem neonfényben úszó, folyamatos munkarendben működő gyárépületekben készül. A suli egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek első napon tűnt. Az életnek nevezett színpad falai mögött egyikünk sem hord sminket. Sok olyan dolog van itt, ami távolról lényegesen jobban néz ki, mint közelről.
Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg! De Ő gyémántokat szedett elő, Mert Ő az embert sose érti meg.
Megcsaltak, hazudtak nekem, elhanyagoltak, becserkésztek, kihasználtak, bántalmaztak, és kitettek minden elképzelhető fájdalmas helyzetnek. A megkeseredettség helyett mégis erősebbé és bölcsebbé váltam minden egyes tapasztalatszerzéssel.
Én megpróbáltam - hangzik egy hatalmas hazugság, utána, mint a himnuszt, vigyázzban ismételjük. Én megpróbáltalak betakarni, amíg aludtál, de kiderült, hogy csak filmekben működik.
A barátság is csak véges dolog, úgy látszik, aminek az élet törvénye szab határt.
Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?
Amikor azt hisszük, vége az életünknek, akkor jövünk rá, hogy amiért végig küzdöttünk, tulajdonképpen mit sem ér.
Csak magára gondolt, mintegy beletemetkezve porrá omlott álmaiba, elcsüggedve, betegen s feneketlen bánattal tele; és hirtelen meggyűlölve ezt a mesterséges légkört, amelyben annyit szenvedett, friss rétekre áhítozott, áldott falusi nyugalomra, békességes életre a szülőház árnyékában egyszerű, jó szívekkel.
Facebook
Pinterest