Versek az életről
A mérget, meg a tőrt, meg a golyót
az én kezeim sosem érik el.
Az én halálom: százszoros halál!
Az én halálom az, hogy élni kell!...
Senki
nem ismeri az utat, amely előtted áll.
Még soha senki nem járt ezen az úton,
és nem is fog más járni rajta, mert ez a te utad.
Olyan egyedülálló,
mint amilyen egyedülálló te vagy.
Csodás vagy emberélet! Folyamhoz hasonló.
Mely viztömegjét magával ragadja
Milliárdnyi cseppben,
S itt-ott felszinre kerül
Örök törvényű véletlenségből
Egy-egy megfénylő habja.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.
Mindenki megy és mindenki lohol,
Egyik csomagol - másik haldokol.
Vagy messze néz, vagy éppen sírját ássa:
Jövevények és vándorok vagyunk
És nincsen itt senkinek maradása.
Az emberek állnak (...) sorba.
Testük a pózna, karjuk a drót.
És híven adják le egymásnak
Apákon, fiún, unokákon
Át az egyszer hallott szót.
Hosszú a lánc, a folytonosság,
Tudás és vágy meg nem szakad;
A drótokon az élet játszik,
A csók, írás, harc, megbocsátás
Szalad mint örök távirat.
Sok ember küzd egy élten át,
Csak gyűjt, csak gyűjt, se hall, se lát.
Hogy szaporodjék a vagyon
És meghalhasson - gazdagon.
Facebook
Pinterest