Versek az életről
Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk. A halál kinek-kinek magánügye. Aki meghal, magára marad körülhatároltan, mint a pont, aki él, mint a fény, mások életébe árad.
Ha nem tudnám, mondom magamnak, most van az élet, s az nem irodalom, hanem szerelemszag, jázminillat és másnaposság, tömény fájdalom és csipetnyi élvezet, most van földi énem, lényem, de nem érzem a lényeget (s ezen nem fogok ezentúl rágódni), most hasogat a csontom, most dohányzom, most nem érdekel, mi- kor halok meg. Az akaratomat akarom megint, s nemet int az isten.
Minden olyan végtelenül idegen. Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, sőt már síremlékét is belepte borostyán. De ne búslakodjatok, édes feleim, az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.
Jobb egy pillanat boldogság s elégni a szépben mint az örök unalom ezért galacsinná gyúrjuk egész életünket s elpöcköljük messzire hisz erre van az élet inkább vagyunk egyetlen pillanatra szépnek része, és szűnünk meg utána, mint hogy öröklétre legyünk kárhoztatva nem élve a szépet.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember? - gyötört a vak számtani művelet s a végtelen elé az életemmel tettem vádló, konok minusz-jelet.
Amit kezdünk, befejeződni vágyik, amit élünk - ki tudja, mért, miképp; zárul a lánc, nincs más, csak némaság itt, és kint a távol, tág és kéksötét.
Elveszek e kettős létezésben gyermek vagyok, felnőtt énben fáradt vagyok, pihenek de nincs időm, sietek.
Facebook
Pinterest