Versek az életről
Jó sorsom a fényt és az árnyat
Bölcsen felosztá, rendezé.
Nem ölt meg bennem semmi vágyat,
Örömem' unttá nem tevé.
Ha kell szenvedni: készen állok.
A fájdalom még sírni hajt;
És látva ezt a szép világot,
Még felkiáltok: Édes élni rajt'!
csinálni külföldből
portable haza
és menni külföld
mit munkaengedély
kofferban szalonna
két kiló kenyér
én nem látni új látóhatár
én menni külföld
talpalni csikorgó havon
élet nercbundákban jönni
vágni engem nyakon
Félelem nélkül élni
csak az tud, aki mer mindennel szembenézni.
Jövője nem rémíti. Múltja nem dermeszti.
Tükre előtt is fogyó gyertyáját égeti.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mert rohan az idő, rátipor,
recseg a tüdő, meginog a gerinc, elborul a lélek.
Lerombolt szerveim sikonganak, vadulnak,
érzékeim roppanva kimúlnak.
Mégis imádlak, élet.
S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki.
Ámulni még, ameddig lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.
Már gyűlnek a fákon a hollók
- ijedezget a szívben a vágy -
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.
Isten keze nem hagyta abba azt a mozgást,
amellyel az örökkévalóságra
velünk együtt írja
hosszú vagy rövid sorokban,
a vesszőkig és a legparányibb pontig
azt a könyvet,
amelynek csak akkor lesz értelme,
ha véget ér.