Versek az életről
Fél életem oda, s év év után
Hogy szökjön el, hagytam: ifjúkorom
Álma, dalokból épített torony,
Büszke, magas - ábránd maradt csupán.
Nem tunyaság, nem szenvedély nyomán
Támadt vad nyugtalanság, víg napok,
Hanem bú s gond volt, ami nem hagyott
Megtenni azt, mi így előttem áll.
Adott, ameddig adhatott
álmot, ébredést - de mire? -
az élet.
- de hogy ennyire
elfogyhatott?
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Úgy fáj a szépség! Így lehet örök,
Lebeg fölöttünk, s a tenger fölött.
Hajóink szellemvitorlája hull.
Egyenlő sorsot ígért rég az Úr.
Az ő csatáit vívjuk, míg szabad,
Így süllyedünk el csillagunk alatt.
Többé nem halljuk, szívünk hogy kiált
Szorongva kérve éltet vagy halált.
Az ember addig él amíg
tartaléka marad a hitre
míg fel nem éli érveit
meghajszolva és bekerítve.
De én az életet túlságosan
szeretem ahhoz, hogy úgy lássam
amilyen szegény a maga ócska,
röhejes realitásában.
Eddig lobogtam, küzdtem, vágytam, égtem:
utolsó végváramba visszatértem,
s dárdák elől páncéltalan magam
egy láthatatlan körrel kerítem.
Megálljatok!
Ezen túl Én vagyok, és a Hitem!
Mulandóságunk milyen szívszorító!
S visszafelé tekintgetve innen milyen
rövidke s röpke is az életünk...
Mire kimondanánk pár fontos mondatot,
vagy lényegesnek vélt gondolatot:
félbe marad a szó
s csonka a gondolat maga.
Facebook
Pinterest