Versek az életről
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Annyira törékeny ami az emberről szól
És olyan könnyen leszakad a szövegről a lényeg
Mint vonat alá került vasúti kutya a lábát
Úgy veszíteném el az értelmét.
Mi az élet? Örökös válás...
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, - mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.
Nem minden élet méltó
az emberhez, de méltósággal
kell viselnie a sors (oly gyakran silány)
szereposztásait. Áldjon vagy verjen?
többnyire is-is. Arra való a jellem,
hogy kibírjuk.
Nem tudtuk, hogy majd élni kell,
Azt se, hogy meghalunk,
A mellvértünk a nem-tudás,
Hogy halandók vagyunk.
Élek, s hogy meddig, nem tudom,
Meghalok, bár nem akarom,
Megyek, s egész utam titok:
Csoda, hogy jókedvű vagyok.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
Életem mélyén az igazi életem lapul,
villámlás-ajtórésben igazi alakom oson,
és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom
egyszer végre s véglegesen magammal,
mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben,
s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal,
s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten.
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.
Senkinek se jut eszébe, hogy
akarnál, csak ha már annyira akarsz.
Annyira akarni, annyira tekerni,
hogy már nem lehet eltakarni azt,
amit nem lehet szeretni.
Csak azt tudnám feledni.
A semmi gödreit próbáljuk betömni életünkkel
mindig minden átadja helyét valami másnak
szeretünk, így vetünk tőrt a halálnak.
Kései gyerek voltam, későn
döbbent belém a felismerés:
bőrünk-erünk hártyáiba kötve,
ez a bonyolult szerkezet, ahogy
vagyunk -
pokolgép módjára működik...
Mekkora kockázat, milyen
őrült csoda, hogy - élünk
egyik perctől a másikig.
Facebook
Pinterest