Vavyan Fable

A meghalás mindig hiábavaló. Hát az élés?

Ugyanaz a táj valaki más lényének színpompás szövetén át nézve még igézetesebb.

Az, aki csak olvasni tud, nyugodtan nevezhető analfabétának, ha nem tudja, mit olvas.

Tisztában vagyok vele, hogy nem intellektuális dolog a szerelem. Az ember az egyik percben olyan földhözragadt, mint egy sáros felmosórongy, a következőben viszont szárnyal, mint a vizes kézből kisikló szappan.

A házasság: meleg étel, hideg öl. A szerelem a fordítottja.

Tudod-e, hogy nem a hülyék kérdezgetnek folyton, sokkal inkább a gondolkodók?!

A magasabbrendű emlősök mindegyike álmodik, s aki álmodik, játszik is, s aki játszik, az intelligenciáról tesz tanúbizonyságot.

Az embernek úgy kell a mese, mint az édes álom.

Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba.

Csodálatos képessége volt, hogy adott helyzetben sosem azt nézte, mit mondanak neki, mi történik vele, hanem mindig kristálytisztán átlátta a dolgokat, a lényegüket. Ezért nem is idegesítették fel az éles helyzetek, kívülállóként tudta átélni azokat, jellegzetes száraz iróniával reagálva a kihívásokra.

Ha valami sérelem vagy baj éri, a fájdalmat félre kell tenni néhány napra, akár az esti lapot, olvasatlan. S mire egy hét múlva odanéz, másként látja már, miként a múlt heti újság hírei és szenzációi is elavulnak pár óra alatt. Szinte magától kikristályosodik minden.

Nem olvasott a lélek gyógyításáról? Van-e különb orvosság, mint az emberi szó?