Vavyan Fable

A pozitívos energiaáramlás valójában szeretetérintés.

A kulcslyuk a stilizált semmi.

Te egy porcukormókus vagy, napozni lehet a szívednél.

A mindenttudás rém fárasztó lehet, a mindent-jobban-tudás pedig még sokkal jobban nyüstöli az elmét.

A Föld alig várja, hogy kiveszejtsük magunkat, mert ő tudja az igazságot: van élet az ember után!

Ha ilyen igazságtalan a földi berendezkedés, miért ne lenne hasonló a mennyei is?

Van egy ősrégi alapértékrend, ha aszerint élnénk, kijönnénk önmagunkkal, és a világ is teljesen jól kijönne velünk. Ezt igyekeznek felülkiabálni a mindenkori elvárásemberek. Azt üvöltözik, hogy kövesd a trendeket, viselkedj sztereotip módokon, versenyezz mindenáron, extrémkedj, légy sovány, "szabad", önmagad. Ám ha te fogcsikorgatva törekszel megfelelni e kívánalmaknak, fura módon inkább képmutató, zavarodott, felelősséghárító, elbutult, öngyűlölő leszel.

Engem nem dob fel az egysíkú világlátás. Az ember nem ez vagy az, hanem maga a sokféleség.

A szerelemben nem a repült órák száma, hanem a szárnyalás milyensége számít. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az ejtőernyős ugrások számánál jóval fontosabb a lebegés varázsa.

A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában.

Nemrég egy kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az emberek hova szeretnek járni. A karibi szigetekre, könyvtárba, moziba, szvinger klubba, színházba, raftingolni? A felmérés eredménye szerint az emberek legszívesebben vécére járnak!

Rosszul viselem a koromat. Azt, amelyben élek. A legenda szerint Szaisz egyiptomi városban volt egy lepellel letakart kép, és aki az átkos fátylat fellebbentette, többé nem mosolygott. Úgy látom, az emberiség önhibáján belül szaiszi fátylas korszakba jutott.

Nem gondolkodunk. Nincs mivel. Lövünk. Van mivel.

Lobotómiásként se látnám sportnak, amit a hobbivadölők művelnek. Mióta a vadászat, mint elannyi más passzió, eltömegesedett és iparággá züllött, kiveszett belőle minden tolerálható.