Vavyan Fable

A szerelem szőnyeg, amelyet a képzelet szőtt.

Gyűlölet: az a mélységesen banális mechanizmus, hogy kivágom azt a fát, amire nem tudok felmászni. Gyűlölet: mélyebbeket gondolunk felőle, mint amilyen csekélyben tanyázik az egész. Gyűlölet: paradox szerelmi vallomás: olyan szeretnék lenni, mint te, de nem és nem tudok, tehát dögölj meg, mert elérhetetlenül szép vagy, ne legyél, ne lássalak! Gyűlölet: útjelző táblákkal gazdagon ellátott, eltéveszthetetlen, kövezett út az őrülethez... Minden valamennyire markáns ember felizzítja az effélére hajlamosak gyűlöletét: ez a minőség fonák visszaigazolása. A valamilyenségnek ez az ára. Ugyanők viszont azt is megkapták ajándékba, hogy aki szereti őket, az borzasztó nagyon. Nincs langy középút, mert az a középszeré. Ami engem illet, igyekszem minél láthatatlanabbá válni azok számára, akiket kínoz a létem. Ugyanis, ha bármi módon reagálok a gyűlöletre, létrejön az ördögi kör; ez ellen egyetlen humán védmódszer van: az, hogy megszakítjuk a láncot. Ki lehet állni a pástra, de minek?! A butaság nem vitaképes; nem más, mint elemi erő: hülye leszek pert indítani a földrengés ellen.

Nem lehet különválasztani a rútat a széptől, a sötétet a világostól, a halált az élettől, a valót az álmodottól. Magánvilágom mindezekkel együtt teljes, nélkülük lakhatatlan.

Bármit odaadtam volna, ha lefekhetek mellé, testéhez bújhatok, hogy összefonódjak vele, s végül a karjaiban alhassak. A puszta vágytól verítékes, áramütött, hideg és- meleglelt lettem.

Mikortól, mitől lesz az ember felnőtt? Melyik életnapon válik képessé arra, hogy felülemelkedjék önmagán? Egyáltalán remélhet-e ilyen változást?

Nem követeljük tőled, hogy legyél valamilyen az imádatunkért. Önmagad légy, extrább elvárásaink nincsenek.

A kapcsolatunk nem maradt a leírt módon sivár, hanem észveszejtő szerelemmé nőtt! Ha most tényleg itt a vége, akkor is multi-gazdaggá tett! Olyan érzéseket ismerhettem meg általa, melyek létezését a tündérmeséknek se hittem el! Ezt nem vehetjük vissza egymástól.

A felelősség-nem-vállalás és -hárítás mára össznépi élettevékenységgé vált.

Természetes információéhünkben vajon észrevesszük-e, mit nézünk nap mint nap, főként étkezéseink közepette? Szörnyethalt, meggyilkolt, felrobbant, megfulladt, agyonütött, szétroncsolt, szitává lőtt felebarátaink ránk nem tartozóan személyes tetemeit bámulva falatozunk. Már nem is érezzük, hogy leskelődünk, illetéktelenek vagyunk. Műkedvelő halottkémmé tettek bennünket. Na persze, mi nemigen ellenkeztünk. Csók a médiának.

Ha egymás mellett töltenénk az életet, arra kérnélek, fogadd el, ha tudod: én nem akarok megszállottan küzdeni az idő múlása ellen. Nem becsvágyam, hogy hetvenévesen is ránctalan legyek. Azt kérném tőled: ha szeretsz, engedd nekem, hogy méltósággal járhassam végig az életem.

- Aki szerelmes, az nem lehet szabad? - Aki annyira szerelmes, mint én voltam beléd, az már gettófogoly. Ez zsákutca, vagy rosszabb: maga a negédes, émelyítő, gejl mennyország! Életem túlnyomó részét úgy éltem meg, mint monstre kirándulást a pokolba. Ám ebből halálosan nem következik, hogy a mennyekbe kívánkoznék. Sőt, egyenest taszulok az angyalos harmóniáktól.

A szerelem abszolút keresztényies dolog. Házasság formájában magában foglalja a büntetést is.

A skizofréniával sosem vagy egyedül.

A boldogság az egy olyan különös, felemelő, ritka trallala-érzés.