Vavyan Fable

Mellkasom mélyében vasmarok szorítgatta csupasz szívemet. A féltékenység. Rühelltem ezt az érzést.

A te esetedben tudom, mit akart mondani veled az élet. Ezt: "bocsika, tévedtem!"

- Eltöltjük az életet, s az eltelik, de miért nem élünk is közben, miért tartjuk vissza magunkat!? - Mert a legeslegjobban önmagunktól félünk.

Mi, meglett, viselkedős felnőttek, akiktől nem idegen semmi, ami eszejátszó, álnok, hamis; mi, akik már le se kapcsoljuk a suvickos üvegmosolyt, amiben nincs egy fia karát se; bármeddig elmegyünk az őszintétlenségben.

Ez idáig mindannyian egyfolytában azt hajtogattuk, mit nem akarunk. Talán segíthetnénk egymásnak, ha mostantól arról beszélnénk, mit is akarunk, ahelyett, amit nem.

Problémáim voltak. Megküzdöttem velük, és végül nem ők emésztettek el engem, hanem én dolgoztam fel őket.

A szerelem nem fenékig vidámpark.

- Ígérem neked, hogy harag és háború nélkül elengedlek, ha eljön az ideje. Ha eljön. - Ígérem, én se bántalak, ha nem úgy sikerül, ahogy kívánjuk. Ha mennem kell, szépen búcsúzom. Ha te távoznál, nem terhellek fájdalmammal. Ámen.

Most a fogaim közé szorított szívvel, bátran kinyögöm: átkozottul, rémületesen fontos vagy nekem. Egy ilyen végzetes érzésnek akkora súlya van, hogy időnként kedvem támad futni tőle, vagy toronyugrást fontolgatok.

Nem bírtam harc nélkül feladni az eleve vesztes csatát.

Hálát adtam az égnek, vagy annak, akit illet, hogy erős érzelmű férfira bukkantam, azután elátkoztam őt ugyanezért.

Azt hiszem, az a baj, hogy ritkán vagyunk egyforma hőfokon. Lehet, hogy ez nem is baj, csak nem tudjuk kezelni az érzelmi hőingadozásinkat.

A szabadság oltári kívánatos valami, ám ahhoz, hogy az ember szabad lehessen, legelsősorban önmagát kell meg- és felszabadítania.

Elárulok neked valamit, ha netán még nem tudnád: az ember csak a barátait válogathatja meg, a rokonait nem.