Vavyan Fable

A rosszízű álom felszínre hozza, amit napközben kaparsz el tudatod pincéjében. Másként működik, mint a húsipar: nem azonnal dolgoz fel (...). Viszont ha valaki keveset hazudik magának, nagyon kevéssé választódnak el az álmai az ébrenléttől.

Nem érzem, hogy tőlem veszed el azt, amit másnak adsz magadból. Ha így éreznék, sürgősen túltenném magam rajta. Számomra nem evidens, hogy az összegabalyodott felek befejeztetik egymással korábbi baráti kapcsolataikat. A szeretésnek nem lehetnek feltételei. Ha valakit annyira befogad az ember az életébe, mint téged én, eljut oda, hogy mindenestől fogadja be. Ez nem ugyanaz, mint amikor valaki egy rosszfajta önbizalomhiányban lealacsonyítja magát a másikhoz. A szerelem egyben tévedésmisztérium is: egyetlen emberben akarjuk meglelni és szeretni az egész világot. Ez nem sikerülhet. Minden férfit nem szerethetsz bennem.

Mindig irigykedik egymásra a két nem, a nappal és az éjszaka, a jó és a rossz, ettől olyan fantasztikus az egész! Minden szeretet más, csak a gyűlöletek egyformák.

A szeretet legyen egy kis tokban egy kicsi ékszer. Ne két tonna aranyat öntsenek rám, mert az agyonnyom.

Előbb lelkileg kell megöregedni, aztán szervileg is elvénül az ember.

Akkor is tetszene, ha nem szeretném, ám mert ennyire szeretem, bónuszként oly szépnek látom őt, mint senki más.

Mindig ünnepnek érzem, ha együtt lehetünk, egyidejűleg azt is félem, hogy ez mennyire elveszíthető.

Némely házasságok csupán arra valók, hogy konzerválják a hazugságot, renyheséget, ócskaságot. Minden birodalom egy nagy semmi köré épül fel, azért esik szét utóbb. A virág nem így nő. Az igazi templomot is a szentségtartó köré emelik.

Konténernyi nőt ismerek, akiknél a hűség egyet jelent a teljes önfeladással. Többük intenzíven kiveszi a részét választott társa tapírságából, cenkségéből, akárha szent esküvésük így hangzott volna: férjem sötétlelkűségéhez is holtomiglan hű leszek.

Noha nem vagyok futurológus, magabiztosan állítom: mindhalálomig ellenállhatatlan leszel számomra.

Még mindig nem bírnám egyetlen epigrammában összefoglalni, mi az, hogy szerelem, szóltam. - Fele titok, fele meglepetés - mondta, s magához húzott.

Szerettem ésazóta is hiányolom életjel-érintéseidet, azt, hogy valahányszor elmentél mellettem, megsimogattál valamimen, egyszerűen csak érzékeltetve: látod ám, hogy ott vagyok, engem látsz és nekem örülsz.

Az évek során oly bensőségessé, meghitté váltunk egymás számára, hogy ha néhány órára el kell válnunk, valósággal fájlaljuk a másik hiányát. Ez az érzés sokkal több, mint a szerelem.

Ha az ember folyton csak azon agyal, miképpen védhetné ki a rá leselkedő veszedelmet, mit egyen, igyon, kenjen ellenük, előbb-utóbb holtbiztosan magára idézi a nyavalyát.