Vavyan Fable

Kaland: az élet élete.

Néha azt szeetném, ha álmomban élném meg az ébrenlét - olykor az unalomig ismételt - jeleneteit; és ébren valami álomit.

Legtöbbünk elé olyatén célokat tűznek ki, mint az iskolák elvégzése és a rendes munkahely megszerzése, utóbbi helyett a lányokkal a kézfogóra és a gyerekszülésre koncentrálnak. Ennyi. Aztán ott áll egy seregnyi ember, diploma a falon, íróasztal egy vállalatnál, két szép srác otthon, és sejtelmük sincs, amúgy mihez kezdjenek magukkal, ezért aztán várni kezdik a halált. Vagy éppenséggel rettegnek tőle. Mert más már nem lehet hátra.

Jobb ma egy megrázkódtatás, mint holnap és mindennap a langy, hamis idill.

Mindent lehet egy még hiperócskábbhoz hasonlítani, és tényleg: ahhoz képest egészen jónak tetszik.

Hajdan, midőn tücsköt-bogarat, ásót, kapát ígértünk egymásnak az oltár előtt, elegendő lett volna, ha a sok malaszt helyett ennyit kérünk egymástól: legyél a barátom.

Gyerekként anyád egyfolytában arra ügyel, hogy jaj, el ne ess, meg ne üsd, le ne forrázd magad; a halott kutyádról esküvel állítja, hogy az csak alszik, és tiszta erőből titkolja előtted frigye kudarcát. Aztán egyszerre zúdul rád minden. Akkor kell megtanulnod, milyen a testi és lelki fájdalom, az elvesztés, a százféle félelem, amikor már azt merészeled hinni, hogy mindez nem is létezik, vagy ha mégis, te elkerülheted: védőoltást kaptál ellene. Ez a fajta kímélet nem hazudás?! Nemzedékek nőnek fel úgy, hogy nem ismertették meg velük időben, mennyi mindenfélétől gazdag az élet, még a csalódástól, konfliktustól, gyötrelemtől is. Még azt se tudják, hogy az éhség nem halálos, legfeljebb az éhezés, hogy a fizikai erőkifejtés fájdalma idővel örömérzetté, önbecsüléssé szépül.

Az igazságnak legalább annyi oldala van, mint a dobókockának.

Átkozottul tanácstalan vagyok, napról napra tanácstalanabb, holott ennyi tanácsadó és mindentudó még sosem cikkezett, könyvezett a Földön, mint mainapság. Minden bozótban bölcsek hemzsegnek, és állatira tudják a megoldást az egyes egyedek, valamint globálisan, az egész emberiség problémáira egyaránt.

Valaha mindannyian megcsináltuk a balhéinkat, ha mégsem, akkor legalább elképzeltük. Voltunk ifjak, léhák, bűnösek, őrültek, ha csak egy percig, egy éca erejéig is. Erre emlékeznünk kéne, míg élünk, könnyebben elviselnénk önmagunkat és másokat, akár még a bigottságunkat is.

Mindig a legrosszabbat feltételezem az emberekről. És bejön.

Az élet haldoklási folyamat.

Mindnyájan kaptunk tehetséget az úti tarisznyánkba, a hamuba sült pogácsa mellé. Más kérdés, hogy megpróbáljuk-e hasznát venni, vagy inkább a sütire bukunk. Aki a tehetséget választja, hamar rádöbben, hogy ő nem úr, hanem szolga.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

Ha egy férfit szeretve megcsordul szívünk, mi ugyan nem vakulunk el! Képesek vagyunk róla reális képet alkotni. Alapnak. Erre úsztatjuk rá a pasik illúziómását, amelyet dúsgazdag képzeletünk hozott létre a vonzóbb személyiségjegyekből. Ezen a totemoszlopon már hangsúlyosabbak a pozitív vonások.