Vavyan Fable

Egy ideje emésztem magam érted. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. (...) Firtatni kezdte: ugyan miért nem eresztem a közelembe, miért menekülök előle? Hogyan is válaszolhattam volna? Mondjam, hogy beleszerettem a Holdba? A Napba? Nehogy azt hidd, hogy a nevedet suttogtam a párnámba elalvás előtt. Éppen csak ideges voltam és undok, nem akartam felfogni az okát.

Ha már léteznek olyan halandók, akik kiváltják belőlünk (...), akkor engedtessék olykor utálatot éreznünk. Azokat viszont sajnálom, akiket a gyűlölet megszáll és ellep. Rothasztó érzés.

- Nagyravágyó vagyok, igen! Mindent el akarok érni, amit csak képességeim révén elérhetek! Úgy vélem, ez nem kevés! Ám terveim közt nem szerepel aljasság, hamisság, árulás. - Nehéz ám mindent elérni, s közben tisztának maradni. (...) - Hát akkor majd a mindenből engedek, nem pedig önmagamból!

- Nem érem be ábrándozással! - Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat? - Úgy, hogy hiszek bennük!

Minden egyes tettük középpontjában az "én" állt. Miként bármely történelmi hőstettről játszva be lehetne bizonyítani, hogy véghezvitelét nem holmi nemes szándék vezérelte, hanem az a kicsiny ego.

Miért értékelődnek át a fogalmai, miért nem követheti ésszel önmaga változásait? Abnormális a rögeszme: kilépni a bőréből, szembefordulni önmagával - és bemutatkozni.

Kérdések. Bonyolultaknak látszanak, pedig már esszenciái a megtörténteknek és a megtörténendőknek. Az ember csökönyös törekvése arra, hogy azért is tisztán lásson egy zűrös világban. Fogalmakat szüljön csak azért, hogy skatulyákba helyezhesse a dolgokat. A dolgokat, melyek minden tükörben: minden egyes ember elméjében másként, vagy homlokegyenest ellenkezően tükröződnek. Minél szorosabb egy-egy skatulya, annál dühösebbek egymásra az emberek, hiszen szoronganak.

Amikor a félelem mérhetetlenné dagad, átfordul az ellenkezőjébe és már-már vakmerőséggé változik.

A festő nem a te szolgád, tulajdonod. A költő és a dalnok sem. És nem az a dolguk, hogy téged egyenletesen boldoggá tegyenek, mert ez képtelen kívánság! Ők alkotásaik bűverejével hatnak rád. Segítenek abban, hogy tisztábban láss, jobban értsd magad, és megértett bajaidat orvosolhasd. Általuk érzed, hogy élsz! Ugye tudod, mily ritka kincs ezt érezhetni!?

A művészet élőlény. Neked kell követned az útmutatását, s nem fordítva! Ahol a közönség szabja meg, milyen legyen a mű, ott fejre áll a világ.

A művészet tükör (...)! Kissé persze másít, torzít, szépít, alakoskodik, igazít; felemel, letaszít. Ez azért van, mert nem irántad alázatos, hanem tárgya iránt. Épp ezért nem is téged szolgál.

Ha elhal benned az élet iránti érzéki szenvedély, az majdnem olyan, mintha magad is kimúlnál! Mi értelme annak, hogy kedvetlenül lézengj a világban?

Ezt mondják az igazi férfiak: élni tudnék érted!

Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok!