Vavyan Fable

Az ember általában reggel döbben rá, hogy jóval többet is alhatott volna. Ekkor azonban késő már. Kezdődik a nappal, s én, még mindig a szerelemnél maradva, azon tépelődöm, hogy évezredek óta erről szól az élet és a művészet, s mégis, ahány megfogalmazás, annyiféle arculat. Ezzel ellentétben a reggel mindig egyforma, fel kell tápászkodni: irány a fürdőszoba, a konyha, az iroda. Hallottunk már gyöngyéletről, de gyöngyreggelről soha.

A legtöbb nő háborúnak tekinti a hódítást, s az első megnyert csatától kezdve uralkodni vágyik. Többé már nem dicső hadvezér, hanem rabszolgahajcsár: jogcímeket kohol hozzá, berendezkedik a győzelem kényelmében, s ezzel mind több kényelmetlenséget teremt, amelyek hamar nyomorúsághoz vezetnek.

Attól tartok, téged akarlak szeretni. Így döntöttem. És miért ne lehetne villámcsapásszerűen beleszeretni valakibe? Sokkal időigényesebb, hogy kiábránduljunk belőle.

Végre rájöttem, hogy az ezerarcú szerelem erre is jó: csillapítja a fájdalmat, átoltja a szeretetet.

A szerelem személyt cserélt. Eddig is vaktában választott, ezúttal sem tett másként. Őt nem érdekli, ha tiltakozom, ha nem akarom, hogy megismétlődjék a korábbi veszteség. Mint valami tömény idegbaj (...), nekem ugrott, és levitt kétvállra.

Szeretnék regényhős lenni: az író derekasan elrendezné tornyosuló gondjaimat, s végül elvonulhatnék a jól megérdemelt nyugalomba.

A mohó férfifantázia (ha van, s ha már nagyon hiányol valami szívmelengetőt) arra is képes, hogy lelket leheljen egy búgócsigába. Lelket kölcsönöz neki és beleszeret. Annak rendje és módja szerint.

Akit ezernyi tégely, illatszer, ruhanemű, fotó jelez az otthon falai között, az nem mehetett el, hihetetlen, hogy meghalt.

A dzsungel törvényeire ráhúztuk a csipketerítőt, de a kézimunkázó ollóval ölni is lehet. A barbárság álarcot öltött, viselkedik, affektál, bálba jár, zsakettbe bújik. A civilizáció különös szövegkörnyezetben hallat magáról, hiszen az ő előretörésének eredménye a kivesző állat- és növényvilág. Igen, a tudatlan, gyilkos hordának, amely lassan eltörli az életet a földről, ez a neve: civilizáció.

A nagy pitiktől ne zavartasd magad. Ha belemész, beleragadsz. Rád zárják a korlátoltság humortalan, fantáziátlan, fölösleges szorongások gyötrelmeivel teli kalodáját. Emelkedj föléjük, tudd, mi a fontos. A fontos nem te magad vagy, hanem a szöveged, amelyen át a maga tágasságával, csodálatosságával érzékeled a világ szépségeit. Engedd meg magadnak, minél gyakrabban, annál üdítőbb, hogy átfolyasd magadon azt, ami igazán megnyugtató.

Harmóniában élek önmagammal. Néha szerelmesen elcívódom velem. A kudarcaimért leginkább magamat hibáztatom.

Végső soron nem is olyan borzasztó megöregedni. A fene se érti, miért nem lehet mégis túlélni.

Elolvastam pár könyvet, láttam néhány filmet, képet, szobrot. De egyik sem tudta megmondani nekem, mitől tökéletes a tenger. Vagy azt, hogy honnan fakadnak indulataink; egyáltalán minek jövünk a világra, s ha már itt vagyunk és úgy-ahogy agyoncsapjuk az időt, mivégre kell elmenni végül? Ott vannak a nagy írók. Álomgyönyörűen írnak, borzongsz a szépségtől, de elfogy az utolsó betű is, leteszed a könyvet, és még mélyebb benned a hiány, ha több is a tiszta élmény.

Már fel sem kell néznem, úgy teszem a dolgomat; minden mozdulat magától jön, s közben olyan érzésem van, mintha egyidejűleg egy másik dimenzióban járnék, emlékképek között. Ez az öregség.