Vavyan Fable

A megtarthatatlan fogadalmakat megtenni se érdemes.

Többnyire azokkal kerülünk közömbös, esetleg ellenséges kapcsolatba, akiknek a társaságában nem tudatosul bennünk, hogy az illető másnemű, de még az se, hogy egyáltalán neme van.

Szívesebben beszélgetek azzal az újságossal, asztalossal, üzleti partnerrel, feljebbvalóval, beosztottal vagy egyenrangúval, akit emberi valamilyensége mellett férfinak is érzek: ha érződik a szikrázás, amelynek férfi és nő között létre kell jönnie ahhoz, hogy örömet leljenek együttlétükben.

Cukorfinomító üzem sem kéne az emberiségnek, ha a cukorfinomításból élők nem adták volna be nekünk, hogy csakis a finomított cukor élvezetes.

Tudja, némely nőnek ritkán adatik meg, hogy leljen az embermasszában egy jelentékeny pasast, akit aztán precízen meg kell néznie, a cipője orrától a feje tetején lévő forgóig. És e szemle végén érezhesse: tényleg lehet valami a legendában, miszerint igenis léteznek még e bolygón szívdobbantó pacákok, akik láttán feléled bennünk a nő.

Mai napság nem ütöm le azonnal a velem gizdáskodót, miként serdülő koromban, és az alpári hangnemet se veszem át. Mostanában visszavonulok a bennem gerjesztett csúf haragokkal, és csakis akkor reagálok a sérelemre, ha már objektíven látom a történteket. E megvilágításban többnyire rájövök: egyáltalán nem érdemes foglalkozni a dologgal, annak piti-kategóriás volta miatt.

Tudjátok, mi a tahó? Emberalattjáró!

Az új kor embere nem olvas. Nem lát. Néz. Az a beidegzése, hogy az életben a legfontosabb dolog a kukkolás és az önmutogatás.

Három médiabölcsességet mondok magának (...)! Mindegyik aranyszabály! Egy: VAN az a pénz! Kettő: nincs az a nívótlanság, amit nem kifizetődő alulmúlni! Három: nem nézheted eléggé hülyének a publikumot!

Eddig sem voltam közömbös a mellettem ülő közelségétől, de a gondolattól az áramütés állandósul szervezetemben, nem futkározik már a talpamtól ölemig és onnan a fejembe, elárad bennem, feszültséget kelt.

Valahogy az az érzésem, mintha mostanáig egy zsámolyon álltam volna, s ebből az előkelő magasságból, derűs mosollyal tekintettem volna le a világra - a lábaim alatt heverőre. Percekkel ezelőtt valaki kirúgta lábam alól a zsámolyt. Csak idő kérdése, mikor kezdek el zuhanni.

Hőseimet elkísérem valameddig, majd egy dramaturgiai ponton elengedem kezüket, azon reményben, hogy most már boldogulnak nélkülem. Ekkor ők megkezdik önálló életüket. Ez a festmények, versek, regények, dalok, gyerekek sorsa.

A memória az a képességünk, amellyel felejtünk...

Az élet túl rövid ahhoz, hogy átlagos legyél.