Vavyan Fable

A barát az a személy, aki közelről ismer, és mégis szeret téged.

Olyan furcsa, ha az ember szerelmes, akkor egy pillantás, egy mozdulat, egy érintés csodával ér fel.

Jegyezd meg, ma már nem úgy van, mint régen, mikor a sajtó még a közt szolgálta. Ma már te szolgálsz. A média csinálja a hírt, a sztárokat. A média kormányozza a világot, vezet az orrodnál fogva.

Régebben az ember kénytelen volt a saját fejét törni, ha valamilyen problémája támadt. A mai, könnyített világban fánton-fánt mások mondják meg, mit miként tegyél, mi az okosság. Biztos jól van ez így, csak épp azt nem értem, hogy akkor meg miért lettek a népek még sokkal hangyásabbak?

Akármilyen tökéletes vagy is, amilyen persze nem lehetsz, (...) mindig lesz valaki, aki megmondja, hogy ez így nem jó! Nem lehetsz kóser mindenkinek. Nem is lehetsz mindig egyenletesen a zsenialitásod teljében, ugyanis gyarló matériából: emberből vagy.

Mi a rossebért tart az ember barátokat, ha azok nem mondják meg a frankót!? Igaz, ehhez előbb önmagamnak kéne bevallanom, mi a gáz.

Olvasd, nézd, hallgasd azt, amire a szervezeted vágyik, meglátod, minden hangulatodra, állapotodra találsz műfajt, s azon belül keresd azt a darabot, amelynek színvonala megüti a mértékedet.

A biztonság gyáván kerül téged.

- Mi van az emberekkel? Tévéhipnózis, biolepedő, varázsinga, paradicsomos fürdő...?! Normálisak?! - Persze. (...) Végre keresik a kiutat a civilizációs stresszből. Lázasan, túlzásokkal, miként illik. A végén tán még a lelküket is megtalálják.

Könnyű azt szeretni, aki viszontszeret. De nem ez kunszt, hanem hogy azt kedveld, aki utál téged!

Hallatlan, milyen cinizmussal öveznek bennünket, szánandó sorsú női lényeket, a reklámhiénák! Beül egy pali a képernyőm kellős közepébe, nyakon ragad egy flakont, és lihegni kezd, micsoda szuper mosogatószert tart a kezében. Ezzel az asszonyember csak mosogat és mosogat és mosogat és mosogat, a kifulladásig. A következő filmen egy teleaggatott szárítókötelet látsz, amely körüléri az Egyenlítőt, szellő habozza rajta a rengeteg lafancot, és kiderül, hogy az ő mosóporukkal csak mosol és mosol és mosol és mosol és mosol és mosol, rogyásig. Azután, nyilván pihentetőül, jön az újabb film, amelyben egy szépséges leány tánclépésben szálldos házszerte, kéjes őrjöngéssel mosdosva ajtót, ablakot, bútort, padlót, miként Hófehérke. A néző várja, hogy vállára szálljanak a galambok, s hazahömpölyögjenek a hét törpék. A férfiak azt akarják belénk szuggerálni, hogy mi, nők, imádunk robotolni. Nem imádjuk a gályázást! Utáljuk és utáljuk és utáljuk és utáljuk!

Manapság már minden szar jogdíjas! Aforizmagyűjtemények, ismeretterjesztő könyvek, minden, minden! Halálra szánták a szállóigét! A régi szép idők verselői még halhatatlanná váltak azáltal, hogy soraik átmentek a köznyelvbe (lásd: "Országomat egy lóért!"), mára ennek vége! A szerző és a kiadó hozzájárulása nélkül tilos dúdolni, idézni, használni ama dalokat, gondolatokat, igéket, amelyeket szerzőjük felnyalt, begyűjtött, összeszedett innen-onnan. Ó, igen, a régi méreg! Ha valaki saját kútfőből teremt elő gondolatokat, nem védeti le még a rágondolás jogát is, hiszen - van miből! - bőven buzognak ötletei, és mert ilyeténképpen gazdag, hát adni s nem eladni akar.

Az ún. modern ember régen és csaknem tökéletesen elfelejtette, hogy ő társas lény. És most sehogy sem érti, miért olyan sérülékeny.

A düh is a szenvedély egyik megnyilvánulási formája, akárcsak a szerelem. Szorult helyzetben az előbbi helyettesíti az utóbbit, habár mindenki tudja, hogy ez nem az igazi. Mindenki tudja: előtte és utána. A dühroham közepette azonban bármi bármivel felcserélhető.