Vavyan Fable

Sosincs késő a boldog gyermekkorhoz.

Miért egyszerűbb megkritizálni a teremtést, mint örülni az életnek?

Jó dolog a házasság. Kényelmes, biztonságos, meleg, finom, otthonos. Az én feleségem is sűrűn szóba hozza a szakítást. Aztán mégse válik. Talán tudja, hogy nem élném túl, ha elhagyna. Szeretem őt. Már nem mindennap vesz elő az üzekedős hangulat, ritkábban csikorgatom a fogaimat, ha rajtakapom, hogy megszemlél egy másik pasast, vagy őt bámulja meg valaki. Már higgadtan szeretem, mintha megbizonyosodtam volna arról, hogy a kapcsolatunk örök darab.

Amíg szerelmes az ember, minden szuper! De hová a pokolba tűnik el a szerelem?! Ne hidd, hogy időben észre fogod venni, mikor elillan! Nem fogod! Oltári spéttel döbbensz csak rá, hogy jé, már ezerkilencszázhuszonhétben kiszerettél életed párjából!

Az igazán fontos és lényeges dolgokat egyáltalán nem lehet pénzért megkapni, semennyiért se.

Lassan már nem tudunk különbséget tenni egy katasztrófafilm és egy valóságos katasztrófa képei között. Mozista klisékben gondolkodunk. Bár ez a nyakunkba varrt világ harsogó, szembántó, hazug és penge, egyáltalán nem ellentmondás, ha ekként folytatom jellemzését: egyszersmind fekete-fehér. Sajnos, a klisévilág rabjai csak fekete-fehérben bírnak gondolkodni. Immunreakcióval fogadnak minden tőlük idegent, vagyis nem banálist.

Ha valami sikeres, azt dobjuk fel a futószalagra. Mindig hányjunk rá néhány lapáttal több ingerületet, és tömjük le a torkokon! Ha már okádnak tőle, mesmeg szétnézünk, és kerítünk valami más szériázhatót.

Az emberek zömével nincs nagy baj. Csak mi többnyire nem a zömmel érintkezünk.

Tökéletlen vagyok! Nem követem a divatot! A divat se kövessen engem! Nem kellenek a selyemcukor idillek! Igazi nőt akarok!

A régebbi nemzedékek erkölcsi kódexét A hét szamuráj és A hét mesterlövész jellegű filmek alapozták meg, a mostani ifjakét gyakorlatilag semmi. A hegyekben rájuk zúduló tömegtermékek effélére nem alkalmasak, csak a káoszt fokozzák az amúgy is bonyodalomgyártásra berendezett kamaszfejekben.

A lángoló szerelmesek az esküvő után kezdik kiismerni egymást, ám igazi jellemvonásaik a búcsúzáskor mutatkoznak meg. Ekkorra másznak elő a szörnyek a pincéből.

Először te fogadd el végre, hogy belülről irányított, szuverén, erős, barázdált lény vagy... azután majd ők is adoptálnak valódi önmagadként, feltéve, ha eléggé szeretnek.

Egyikünk sem hibás, ha mégoly rengeteget hibáztunk is. Fiatalok voltunk, titániumerősek, és erőnket egymáson próbálgattuk, mígnem annyira behevültünk, hogy azt hittük, egyikünknek a padlón kell maradnia. Persze mindketten a másikat akartuk K.O.-pozitúrában látni. És nem mindig a lovagiasság szabályai szerint jártunk el a harcban. Ez szinte valamennyi ifjú szerelmessel megtörténik. Némely párok inkább kapitulálnak. Mások, miként mi is: kinyírják egymást, magukat. És akadnak okosak, akik időben felismerik, hogy haszontalan tinóságra vesztegetik energiájukat, és azontúl egymásért erősek.

- Tudod, ha már néhány ember véletlenül szereti egymást, sosem szabad beérni ennyivel, még az érződő szeretetet is éreztetni kell, hogy életben tarthassuk. (...) - És ha mégsem éreztetjük, mert azt hisszük: az vércikis? - Akkor elveszítjük. És ha nincs szerencsénk, a veszteség eszméltet arra, hogy ama szeretet még nagyon kellett volna.