Vavyan Fable

A gondokat nem oldja meg, ha másokra vetítjük azokat, ha saját bajunkért másvalakit jelölünk ki bűnbaknak.

izonyos napokon az ember őszintén el tudja hitetni magával, hogy állati ronda.

Mi a bánatos franctól oly fenemód sikeresek a sorozatok? Nos hát, attól oly bokrosan népszerűek, hogy képesek csillapítani a mindannyiunk lelke mélyén lappangó leskelődőt, kukkolót, voyeurt. Csillapítják, de nem elégítik ki. A sorozatok hőseit a családtagjainkká, szomszédainkká közelítik, és mi nyugodtan figyelemmel kísérhetjük kiagyalt mindennapjaikat, hiszen e kukucska közben nem kell attól tartanunk, hogy rajtakapnak és megszégyenülünk.

Azt szeretném, ha a világ, az irgalmat mindjobban feledő, az őrületbe vesző világ más egyébbel foglalkozna. Esetleg emberi érzelmekkel. Például a szerelemmel. S nem plátóival.

Ordít rólad, hogy valami Vezúv-féle fortyog benned. (...) Lehet, hogy rosszul fejezem ki magam. A legtöbb szerelmes megvakul, bezárul a külvilágra, mintegy kiposzterozza magát: hagyjatok békén, foglalt vagyok! Te meg ragyogsz, kívül-belül. Majdnem olyanfélén, mint a facér bigék. Na, ez a majdnem zavart össze engem. Úgy rémlett, mintha egyszerre nyomnád a gázt és a féket.

- Nem merő gyötrelem, autodafé a házasság? - kérdi. - Azt hittem, az összezártság megmérgezi, elöli két ember viszonyát. (...) - Ilyesmiről nem tudok beszélni. Amit te összezártságnak nevezel, azt én összetartozásnak érzem. Valamikor átkozottul féltem szerelemtől, frigytől. Olyannyira, hogy hinni se mertem örömeimet. Még most is hunyorgok a csodálkozástól, ha arra gondolok, milyen elképesztően jó pasassal élek.

Kimondottan negyvennégyes a lábam, de úgy tud bűzleni, mintha negyvenkilences lenne.

Maga szörnyen fiatal. Fogalma sincs, milyen szorosra kötik két ember kapcsolatát a szeretetben múló esztendők, évtizedek! Gyakran hallottam tőle: Ne gyűlöld a ráncaidat, Pippa! Sokat fáradtál, megdolgoztál értük, ráadásul azok sokkal fiatalabbak nálad! Kedveld meg a te gyönyörű kiérdemelt ráncaidat, Pippa, azok téged fiatalosítanak!

Ha már a fekélyig a gyomrára ment egy ártalmas személy, azért fohászkodjék, hogy vele essen meg mindaz, amit magának kívánt. Ha még ennyire se bosszúálló alkat, akkor óhajtsa az illető elmeállapotának, sorsának higiénikusabbra fordulását. Ez azért szokott hatni, mert a mentálisan egészséges, kiegyensúlyozott ember nem fondorkodik gyűlölséggel.

Na jó, a ló tényleg nem hozzám illő állat. Az összes vége szörnyen veszélyes. Rúg, csíp, karmol, harap, a szeme vérben forog. A közepe összesékeli a csontjaimat. Úgy zörgök rajta, hogy a nyomorú paripa eszelős vágtába fog, mert azt hiszi, egy szodómiás hajlamú aprópénzváltó automata ugrott a hátára, fajtalan szándékkal. Inkább veszek egy szobatáltost.

Együtt akarok élni vele! Akár egyházi áldással, akár anélkül! Látod? Ezt tette velem! Nemrég hallani se bírtam frigyről, gyerekről! Nem gondolod, hogy lezüllöttem?

Ameddig a szem ellát, emberek nyüzsögnek. Kirakatot bámulnak, vagy a cipőjük orrát; maroktelefonálnak, esznek, újságot olvasnak, ölebet cipelnek, sétálómagnóznak, görkoriznak, rohannak. Lehetnénk ennél jobban magunk között?

Lehet, hogy nem is én vagyok furcsa? Hanem az élet?

Rizikó nélkül nincs kockázat!