Vavyan Fable
Donald említette, hogy mindaz, amit leír, megtörténik vele. Regénybeli figurái a lelkében kelnek ki, belőle táplálkoznak, használják agyát, szerveit - és viszont. Egymásnak adják életerejüket, gondolataikat, szenvedélyüket. Azonosulnak és felcserélődnek vele. A szörny-pszichéjűek - természetüknél fogva - különös előszeretettel tapadnak belé. Félő, hogy egyszer valamelyikük nem foszlik el, hanem benne rekedve kisajátítja testét. Egyképpen védekezhet e szövődmény ellen: mihelyt a sötét lelkivilágú figura betöltötte szerepét, ő "végeztem veled!" kiáltással eltaszítja azt. A többiek elmennek maguktól, akár a felserdült gyerekek. Létük önállósul, tőle függetlenül élnek tovább.
Kapott, szerzett, lelt képességeinket szükségtelen elemezgetni. Azok használatra valók.
Az elektrosokkal felérő testi és lelki érintés eszünket veszi. Sebaj, az ide nem is kell. Önfeledten szerelmezünk egymás porcikáival a dédelgető lámpafényben.
Ez a kapcsolat az életsikerem. E szerelem, amely lerombolt és felépített; azzá tett, akivé válni vágytam. Nélküle máig abban hinnék, hogy az érzelmek szégyenletesek, nyálasak és divattalanok, gúnnyal elrejtendők. Immár megtéveszthetetlenül tudom, mi az igazán szégyenletes, és sűrűn röstelkedem is azok ehelyett, aki ezt a leckét elhanyagolták.
Gyógyíthatatlan szerelembe szédültem. Megatonnányi energiát feccöltem abba, hogy jaj, át ne adjam magam e rémítő érzületnek. Hanyatt-homlok küzdöttem, eleve kudarcra ítélten. Ő se laza-hanyagul adta be a derekát. Számosszor próbáltuk takarékra csavarni a hőfokszabályozót, ám az csak a full üzemmódot tűri.
A szeretet tökéletes plasztikai sebész.
A legtöbb pasi úgy tudja, egyébként élettapasztalatból, hogy a női alak az első terhességig tart, és azután egy hóemberrel fognak együtt élni.
Másfél percig térképet olvas, azután fejből navigál, mégse tévedünk el. E szempontból bámulatosak a férfiak. Álmukból felpofozva is tudják, merre van észak. Nekünk, nőféléknek, ehhez legalábbis egy mohos farönköt kell magunkkal hurcolnunk a ridikülben.
Egyre jobban tartok a humortalan és álmatlan emberektől. (...) Minden bajt ők csinálnak.
A korosodás nem kudarcként érint, ha okos a szíved.
Mostanában annyiszor meg-megállok a tükör előtt! Odakövülök, és csak bámulom magam. Hol van a gyönyörű, dús hajam? Barackhús bőröm? Mandulakörmeim? A vibráló kis fintor a szám sarkából? A villodzó lángocska a tekintetemből? Hajdani mosolyom? A nevetés, ami úgy hangzott, mintha maréknyi üveggolyó gurulna szét egy selyemsálon? Ugróasztal-feszességem? Fogaim tündöklése? Ne hidd, hogy panaszkodom! Fenét panaszkodom! Tudom én, hogy apránként visszaadtam mindezeket, nem teljesen önszántamból, de szegényebb se lettem.
Tudja, mi a baja? (...) Boldog! Olyan boldog, hogy titkon azt gondolja: meg sem érdemli. És ez félelmet fecskendez a szívébe. Fogadja el a szerencséjét, nem kis része volt benne. Élvezze, amit elért, ne rettegjen attól, hogy mindez elmúlhat, véget érhet. Ha egy sikeres ember effélén rágódik, az olyan, mintha a Nap kevesellné fényét-melegét. Pusztító luxus.
Tudásod nem arra való, hogy katedrául rántsd magad alá. Ne másokat sérts meg vele.
Facebook
Pinterest